JÚLIUS 8.

Ismét egy kedves gyerekvers:

Nemes Nagy Ágnes:

Jeromos, a remeterák


Jeromos, a remeterák

szívén a vágy serege rág.

Sötét a víz feneke:

nem lesz többé remete.

Sírnak-rínak a kis halak:

Ki ad nekünk tanácsokat?

Fejünk ésszel már ki töltse?

Ki lesz öblünk büszke bölcse?

De Jeromos hajthatatlan:

Unalmas e barna katlan!

Ne féljetek, visszatérek,

s folytatom a bölcsességet.

Alig indul, gyorsan úszva,

szembe-perdül egy medúza.

Jaj nekem - szól - siralom!

Elveszett a kalapom.

Így a fejem alaktalan,

nem élhetek kalaptalan.

Szól Jeromos: Gyere most,

ismerd meg hát Jeromost,

vándorútra menjünk együtt,

kalapodat megkeressük.

Mennek is a partoldalon.

Jön a szivacs-lakodalom.

Az iszapban, mintha másznék,

araszol a büszke násznép.

Szól Jeromos: Hej, násznagyok,

egy kalapot nem láttatok?

Örömapa szól kevélyen:

ki beszél így ünnepélyen?

Mit nekünk egy régi kalpag?

Ne zavard a lakodalmat.

A két vándor elhúzódik,

eljutnak a vízipókig.

Gondolkodik vízipók:

Nem vállalok rizikót.

De ebédre hozatok,

ha akarod, moszatot.

Újra mennek, mendegélnek,

egy korállszigethez érnek.

Rájuk se néz kis koráll,

üldögél és sírdogál,

mert keresztülugorta

a tengeri ugorka.

Fáradtak a vándorok,

mindakettő tántorog.

- Minket senki meg se hallgat?

Sose lesz meg az a kalpag?

Új kedvre ki hangolna?

Oszkár tán, az angolna?

Jön is Oszkár kanyarogva,

hóna alatt csomagocska,

föl-le táncol, locsog-fecseg:

- Elmondok egy történetet!

Nemrég történt, épp a minap,

Vörös-tenger színe alatt

Tamás, ez a kóbor alga,

uszonyt lopott, s eloldalga.

Talált egy szép kalapot,

gyorsan beletolatott,

s ráírva, hogy Tamás-lak,

berendezte lakásnak.

Szól Medúza: Drága Oszkár,

szörnyű izgalomba hoztál!

Oszkár mondja: Csak nyugodtan!

Kalapodat visszaloptam!

Kibontom a csomagot:

benne van a kalapod.

Jutalmat nem koldulok,

Jeromoshoz fordulok,

tőle kérdem: lehet-e?

Rág a vágyak serege:

ön, a híres remete,

tanítványul vehet-e?

Jeromosunk eltűnődik,

lóg a feje, szinte földig.

- Jó, jó - mondja -, még nem láttam

ily nagy elmét angolnában.

Legyen meg a jutalmad,

tanítvánnyá fogadlak!

Medúzától elbúcsúznak,

szépen, csendben hazaúsznak.

Hosszan hallják, messze még,

a Medúza énekét.

A Medúza éneke:

A kalapom, a kalapom

lekötözöm, bebogozom.

De jó, de szép, de nagyszerű,

már nem vagyok tojásfejű.

JÚLIUS 7.

Hapcimanó
(német mese)

Hogy ki a Hapcimanó?
Pirinyó kicsi emberke a Hapcimanó, kajla lábú, ráncos képű, vörös orrú. Fekete malaclopóban jár, a fekete malaclopón van egy nagy, lötyögős csuklya, az a nagy, lötyögős csuklyát legtöbbször annyira a fejére húzza a Hapcimanó, hogy az arcából csak a nagy vörös orra kukucskál ki, hanem aztán messzire fénylik, akár az érett paprika.

Hogy hol van Hapcimanó?
A Hapcimanó legszívesebben a nyirkos ereszcsatornákban kuporog, fönt a házak legtetején. Onnan kukucskál le az utcára. Mert az arca ugyan kicsike, hanem a két apró szeme olyan jó, hogy a sasé se jobb annál.
Amikor azután esik az eső, s az utca csupa pocsolya, a rakoncátlan lurkók meg addig tapicskálnak a pocsolyákban, amíg meg nem vizesedik a lábuk, akkor Hapcimanó lemászik a csatornán, villámgyorsan és alig-alig észrevehetően belecsíp az orrukba, aztán másnap valamennyi lurkó náthás.

- Hapci! - tüsszent akkor a sok haszontalan. Vagy:
- Pcuha!
Némelyik meg úgy, hogy:
- Há-ácsi!
Vagy éppen:
Há-ápp-csihi!
Hanem az bizony nem nevetni való, mert ilyenkor folyton-folyvást orrot kell fújni, és a többi gyerekkel játszani meg éppenséggel tilos. Néha még egész nap az ágyban is kell maradni annak, aki náthás, ez pedig igen-igen keserves dolog.
A Hapcimanó különben azt is ugyancsak lesi, hogy betakaróznak-e szépen a gyerekek este az ágyacskájukban, főleg télen.

Őrizkedjetek hát nagyon a manótól, s ha valaha az utcán játszotok, és kezdtek fázni, mert elhűl a lábatok, akkor gyorsan-gyorsan futkározzatok egyet. Mert a Hapcimanó résen van ugyan, hanem a lába, az olyan kurta, és olyan kajla, hogy azt a gyereket, aki gyorsan elszalad előle, sohanapján se éri utol.

JÚLIUS 6.

A négy ezermester

Erdő szélén áll egy fatuskó, a tuskón egy házikó. Ebben a házikóban lakik Legyecske, a kis Béka, Sünike meg Kakaska - Aranytaréj-Kakaska.
Elmentek egyszer az erdőbe gombászni, virágot szedni, rőzsét gyűjteni, bogyót eszegetni.
Mentek, mentek az erdőben, és kiértek egy tisztásra. Körülnéztek, hát látják ám, hogy egy üres, gazdátlan szekér áll a tisztás közepén. Üres, gazdátlan szekér, annyi bizonyos, de azért nem akármilyen egy szekér ám az! Minden kereke más és más: az egyik egy icike-picike kis kerék, a másik már nagyobbacska; a harmadik amolyan se nem kicsi se nem nagy; a negyedik meg: a legeslegnagyobb.
A szekér réges-rég ott állhatott már, a gombák is előbújtak alóla. Legyecske, a kis Béka, Sünike mag Kakaska csak álltak, álltak a szekér előtt, bámulták és tátott szájjal álmélkodtak. Egyszerre csak előugrik egy nyúl a bokorból, ő is nézi, kacarászik.

- Tiéd ez a szekér? - kérdik a Nyúltól.
- Nem. Ez a Medve szekere. Csinálta, csinálta egy ideig, de nem jutott a végére , hát kihajította. Azóta is itt áll.
- Hát akkor fogjuk meg, és vigyük haza ezt a szekeret! - mondta Sünike. - Elkél majd a háztartásban.
- Úgy van vigyük haza! - helyeseltek a többiek.
Neki láttak hát mindannyian, nyomták, lökték, taszigálták a szekeret, de az bizony nem mozdult. Húzták-vonták előre-hátra. A szekér meg hol jobbra dőlt, hol balra. Hepe-hupás rossz az út is, itt egy gödör, ott egy bucka.
A Nyúl kacag, hahotázik, majd megpukkad nevettében:
- Ki-hi-hi-hi-ne-he-he-hek is kell egy ilyen vacak, ha-ha-ha-ha-hasznavehetetlen szekér!
Mind a négyen elfáradtak, de sajnálták volna otthagyni - elkél majd a háztartásban.
Megint csak Sünike hozakodott elő valamivel:

- Hát akkor vigyük haza csak a kerekeket!

- Úgy van! Gyerünk, igyekezzünk!

Leszerelték a kerekeket és haza gurították őket.
Legyecske az ici-pici kis kereket, Sünike a nagyobbacskát, a kis Béka a se nem kicsit, se nem nagyot, Kakaska pedig felpattant a legeslegnagyobb kerékre, szaporán rakosgatta a lábait, csattogtatta szárnyait, és azt kiabálta:
- Kukuríkúú!

A Nyúl nevette őket.
- Micsoda csodabogarak, különféle kerekekkel karikáznak hazafelé!
Ez alatt a Legyecske, a kis Béka, Sünike meg Kakaska hazagurították a kerekeket, de bizony erősen gondolkodóba estek: most aztán mihez kezdjünk velük?
- Én már tudom! - szólalt meg a Legyecske; azzal fogta az ici-pici kis kereket és egy irinyó-pirinyó rokkát csinált belőle.
Sünike kitalálta, ha kis botot erősít a saját kerekéhez talicska lesz belőle.

- Én is kifundáltam ám valamit! - brekegte a kis Béka, és a se nem kicsi, se nem nagy kereket a kútra szerelte, hogy könnyebben lehessen vizet húzni.
Kakaska pedig a legeslegnagyobb kereket a patak vizébe eresztette, sok-sok követ hordott oda mellé, és épített egy malmot.
Mindegyik keréknek hasznát vették a háztartásban: Legyecske fonalat fon a rokkán, a kis Béka vizet hord a kútról, öntözi a kertet, Sünike gombát, bogyót, rőzsét szállít az erdőből talicskáján, Kakaska meg lisztet őröl a malomban.

Egyszer aztán elment hozzájuk a Nyúl megnézni, hogy élnek, mit csinálnak.
És úgy fogadták, mint egy kedves vendéget szokás:
Legyecske kesztyűt kötött neki, a kis Béka sárgarépával kínálta, Sünike gombákkal és különféle bogyókkal, Kakaska meg töltött lepénnyel és túrós táskával.
Elszégyellte magát a Nyúl.
- Bocsássatok meg nekem - mondta. - Kinevettelek benneteket, de most már látom, hogy akik ilyen ügyesek és leleményesek, mint ti vagytok, azoknak kis kerék, nagy kerék egyaránt hasznot hajt.

JÚLIUS 5.

Mese a piros kalapos békáról

(Lengyel mese, átdolgozta: Sebők Éva)

Két kisbéka élt a Zöld Völgyben. Kutykuruty, a kisebbik, folyton elégedetlenkedett...

Morcosan nézte a zöld füvet, zöld vizet meg a saját zöld kabátját.

- Csúnya a kabátom! - nyafogta durcásan.

- Ugyan miért? - álmélkodott Brekeke, a nagyobbik.

- Az is zöld, mint minden. Jaj, de unalmas!

- Tudod,mit? Kiakasztunk egy meghívót, hogy akinek csak van piros valamije, jöjjön hozzánk vendégségbe. Hej, de vígan leszünk majd!

Kiakasztották a meghívót. Nagy, öreg béka tappogott a fűz alá.

- Hát ez meg mire jó? - csóválta a fejét. - Vendégség...

- Hogy jól mulassunk!

- Ej, csak aztán sírás ne legyen a vége! - intette őket az öreg.

De már ekkor, kop-kop-kop, kopogtak is a vendégek. Két piros bóbitás harkály jött elsőnek, utánuk a katicabogarak, mögöttük meg a légyölő galóca ballagott, különleges, fehér pontokkal, ezüstfoltokkal díszített piros kalpagjában. A kisbékák irigyen, sóhajtozva nézték őket. Mindenki valami pirosban büszkélkedett. Kínálgatták a vendégeket gyöngyvirág poharakból hajnali harmattal, tücskök húzták a talpalávalót, remekül mulattak. De jaj - miféle hang zavarja meg vidámságukat?

- Kelep! Kelep! Itt vagyok! - bólogatott jókedvűen a gólya. - Piros a csizmám, nekem is szól hát a meghívás, igaz? Táncolni akarok a mulatságtokon!

Hanem a kisbékáknak ekkor már hűlt helyük volt, zsupsz! - fejest ugrottak a vízbe, s kereket oldottak, a gólya meg kénytelen-kelletlen hazament. De a kisbékák nem okultak az esetből. Piros kabátkát, piros kalapkát szabtak-varrtak maguknak, abban szökdécseltek a tóparton.

Látta ezt a bölcs, öreg béka, és így sopánkodott:

- Jaj, csak baj ne legyen belőle!

A gólya meg a fészkéről belátott a Zöld Völgybe, s észrevette az ugrándozó kis piros alakokat. "Magától sétáló kalapok?" - csodálkozott, és nyomban odasietett. Közelebb érve látta, hogy a kiöltözött kisbékák hancúroznak ott, a legteljesebb nyugalomban.

- No, már most nem bújtok el előlem! - rivallt rájuk. - Idepiroslik a kalapotok!

Ekkor rettentek csak meg a kisbékák! Akárhova ugrottak, felhangzott a gólya kelepelése:

- Nem bújtok el, itt piroslik, ott piroslik a kalap!

- Dobjátok le gyorsan azokat a piros holmikat! - kiáltott rájuk egy nagy, zöld levél rejtekéből a bölcs, öreg béka.

Jobbra röppent a kabát, balra a kalap, s a két kisbéka zöld kabátjában máris besurrant a zöld fűbe, máris beugrott a zöld vízbe.

- Hová lettek? - bökdöste csodálkozva a kalapokat a gólya. Bizony, hiába bökdöste, nem menekültek a kalapok. Hű, de mérges volt!

A két kisbéka pedig ott csücsült a zöld víz mélyén, ott kuksolt a zöld kabátban, beleolvadva a sok-sok zöldbe. Aligha kívánnak maguknak egyhamar piros kalapot, piros kabátot!

JÚLIUS 4.

A csökönyös kiselefánt

Élt a messzi Afrikában egy kiselefánt. Olyan csökönyös volt, olyan makacs, hogy azóta is emlegetik. Egyszer sétálni indult az elefántcsalád.

- Gyere velünk - hívta elefántapja.

- Nem megyek - rázta a fejét csökönyös kiselefánt.

- Gyere - hívta az anyja.

- Nem megyek.

- Gyere - hívták a testvérei.

- Nem.

Megunták, otthagyták, egyedül maradt a kiselefánt. El is unta magát hamarosan. Akkor meg azért haragudott a világra. Azt mondta mérgében:

- Nem is leszek én elefánt többé! Hanem mi legyek?

Arra szökellt egy gazella. Nézte a kiselefánt , megirigyelte a szép karcsú termetét, sebes futását.

- Tudom már mi leszek! Gazella leszek!

Azzal nekiállt, és elkezdett gazella módjára szökdelni. Addig szökdelt, míg vastag oszloplábai össze nem akadtak, és föl nem bukfencezett. Föltápászkodott, és azt mondta magában:

- Nem is olyan jó gazellának lenni. Inkább majom leszek!

Tovább sétált, míg egy majomcsapatot nem talált. Oda kiáltott nekik:

- Én is majom akarok lenni. Játszatok velem!

No, több sem kellett a haszontalan majmoknak! Körülvették a kiselefántot, ki a fülét cibálta meg, ki a farkát, dögönyözték, csiklandozták, kókuszdióval hajigálták. Elunta a kiselefánt, sértődötten továbbállt. Egyszer csak egy szép, tarka tollú papagáj röppent fel előtte.

- De most már aztán igazán tudom, mi leszek! Papagáj akarok lenni! Taníts meg engem röpülni, hallod-e!

- Megtanítalak én szívesen! - állt rá a csínytevő papagáj. - Gyere csak utánam!

Elvezette a kiselefántot a folyóhoz, a meredek part szélére. Megállt a magas parton, elrugaszkodott és felröppent. - Így kell, ide nézz!

- Hiszen ez semmi! - rikkantott a kiselefánt, és ő is elrúgta magát a parttól. Belepottyant persze a folyóba. Nagy nehezen kivergődött a partra, csupa víz volt, csupa hínár, csupa iszap. Azt dörmögte nagy mérgesen :

- Mégis csak elefánt maradok inkább!

Aztán elcsörtetett az erdőbe, hogy megkeresse a családját, hátha még egyszer sétálni hívják.

JÚLIUS 3.

Grimm mese:

A macska meg az egér barátsága

Egy macska megismerkedett egyszer egy egérrel, s addig-addig mondogatta neki, hogy így meg úgy szereti, míg az egér rá nem állt, hogy egy házba költöznek, és közös háztartást vezetnek.

- Hanem télire készletet kell ám gyűjtenünk, különben felkopik az állunk - mondta a macska. - Neked, egérke, különben is vigyáznod kell, hová dugod az orrodat, még utóbb beleesel valami csapdába!

A jó tanácsot tett követte: vettek egy kis bödön zsírt; csak azt nem tudták, hová dugják. Hosszas töprengés után azt mondta a macska:

- Nem tudom, hol lehetne jobb helyen, mint a templomban, onnét ugyan senki el nem meri lopni; letesszük az oltár alá, s addig hozzá sem nyúlunk, míg a szükség rá nem kényszerít.

Biztonságba helyezték hát a bödönt; de kis idő múlva nagy étvágya támadt a macskának a zsírra, s így szólt az egérhez:

- Hallod-e, egérke, nénémasszony meghívott keresztkomának, gyönyörű cicája született, szép fehér zsemlefoltos, azt kell keresztvíz alá tartanom. Adj nekem kimenőt mára, viseld gondját egyedül a háznak.

- Csak menj isten nevében - felelte az egér -, s ha valami jót eszel, gondolj rám. Magam is innék egy gyűszűnyi áldomást a keresztelői aszúból!

Persze egy árva szó sem volt igaz az egészből; a macskának nem volt se nénjeasszonya, se keresztapának nem hívták meg. Ment egyenest a templomba, odaosont a bödönhöz, nyalni kezdte a zsírt, mind lenyalta a fölét. Mikor jóllakott, sétált egyet a háztetőkön, nézelődött, szemlélődött, aztán leheveredett, elnyúlt a napon, s nyalta elégedetten a bajuszát, valahányszor eszébe jutott a zsírosbödön. Nem is ment haza előbb, csak estefelé.

- No, megjöttél? - fogadta az egér. - Biztosan jól mulattál.

- Megjárja - felelte a macska.

- Hát a kicsinek mi lett a neve? - tudakolta tovább az egér.

- Lefölét - vetette oda kurtán a macska.

- Lefölét?! - kiáltott föl ámulva az egér. - Furcsa név, életemben ilyet nem hallottam még. Vagy a ti családotokban talán szokásos?

- Furcsa, nem furcsa, semmivel sem rosszabb holmi Morzsafalónál, ahogy a te keresztkölykeidnél járja - vágta el a vitát a macska.

Nem sokkal ezután megint csiklandozni kezdte a macska ínyét az étvágy.

- Igazán megtehetnéd újra a kedvemért, hogy egyedül viseled gondját a háznak - mondta -, engem megint keresztkomának hívnak, nem utasíthatom vissza, olyan szép fehér sáv van a cica nyakán!

A jóságos egérke megint beleegyezett, a macska meg elosont a kertek alatt, belopódzott a templomba, és félig kinyalta a zsírosbödönt. "Hiába, mindig az esik a legjobban, amit maga eszik az ember" - mondta, és szerfölött elégedett volt a napi munkájával.

Ahogy hazaért, kérdi az egér:

- Hát ennek a gyereknek ugyan mi lett a neve?

- Befelét - felelte a macska.

- Hogy mondod? Befelét? Életemben nem hallottam még ezt a nevet; fogadjunk, hogy nincs is benne a kalendáriumban!

Hanem a macskának csakhamar újra összefutott a nyál a szájában, valahányszor a bödönre gondolt.

Három az igazság - mondta az egérnek - megint keresztelőre hívnak, a kicsi fekete, mint a szurok, csak a mancsa fehér, de azon kívül aztán egy szál nem sok, annyi fehér szőre sincsen, az ilyesmi nagy ritkaság, minden szent időben egyszer, ha megesik. Ugye, elengedsz?

- Lefölét! Befelét! - mormogta az egér. - Olyan fura nevek, annyit tűnődöm rajtuk.

- Mert folyton itthon kuksolsz a szürke háziruhádban, hagyod, hogy a hajad a nyakadba nőjön, és képzelődöl - felelte a macska. - Így van az, ha valaki ki sem teszi a lábát a szobából.

Míg a macska odajárt, az egér kitakarította, rendbe tette a házat. A pákosztos macska meg ezalatt kinyalta mind egy cseppig a zsírt a bödönből. "Addig úgysincs nyugta tőle az embernek, amíg mindet meg nem ette" - mondta magában, és csak késő este tért haza, kövéren, jóllakottan.

Az egérnek az volt az első dolga, hogy a harmadik keresztfiú nevét tudakolta.

- Biztosra veszem, hogy ez sem fog tetszeni neked - felelte a macska. - Úgy hívják, hogy Cseppetsem.

- Cseppetsem! - kiáltotta az egér. - Ez a legmeghökkentőbb név valamennyi közt, még sosem találkoztam vele nyomtatásban. Cseppetsem! Vajon mit jelent ez?

Fejét csóválta, összegömbölyödött, és lefeküdt aludni.

Ettől fogva senki nem hívta többé keresztkomának a macskát.

És nemsokára beköszöntött a hideg tél, odakint már nem akadt semmi ennivaló. Akkor az egérnek eszébe jutott a macska bölcs tanácsa.

- Gyerünk, barátom - mondta neki -, keressük meg a bödönünket, eddig megőriztük, bezzeg most jólesik majd!

- Az igaz - felelte a macska -, jólesik majd neked, akárha az ablakot nyalogatnád.

Útnak indultak, s ahogy odaértek a templomba, ott volt a bödön a helyén, csakhogy üresen.

- Ó, most látom csak, mi történt, most derül ki, milyen barátom vagy! - kiáltotta az egér. - Azzal, hogy keresztelőre mégy, fölfaltad az egészet, előbb le a fölét, aztán be a felét, végül nem hagytál...

- Nem hallgatsz! - rivallt rá a macska. - Ha még egy szót szólsz, bekaplak!

...cseppet sem - mondta a szegény egér, mert már a nyelvén volt, s akarta, nem akarta, kiszaladt a száján.

A macska utána ugrott, de az egér gyorsabb volt, elszaladt. Azóta is vigyáz, hogy a macskával ne találkozzék.

JÚLIUS 2.

Benedek Elek:

A SÓ

Volt egyszer egy öreg király s annak három szép leánya. A fél lába már a koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképp a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt legjobban szereti.

Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:

- Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem?

- Mint a galamb a tiszta búzát - mondta a leány.

- Hát te, édes leányom? - kérdezte a középsőt.

- Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a szellőt.

- No, most téged kérdezlek - fordult a legkisebbikhez -, mondjad, hogy szeretsz?

- Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! - felelte a kicsi királykisasszony.

- Mit beszélsz, te haszontalan lélek! - förmedt rá a király. - Kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!

Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót - nem volt kegyelem: világgá kellett hogy menjen a kicsi királykisasszony.

Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnan nem is tudott kivergődni, szállást vert egy odvas fában, s ki-kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.

Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd királyfi, s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.

Utána megy a királyfi, s beszól:

- Ki van itt?

A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi:

- Hé! ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember, jöjjön ki, ha ördög, menjen a pokol fenekére!

A királykisasszony most sem mert szólni.

Harmadszor is kérdi a királyfi:

- Hé! ki van itt? Szóljon, ember-e vagy ördög, mert mindjárt belövök!

De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogva-szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos-gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no.

Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Azt mondta egyszer a király:

- No, feleség, én akkor, amikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy miért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot.

- Lelkem uram - mondja a királyné -, én másként most sem mondhatom. Azt kérdezte az édesapám, hogyan szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót.

- Jól van - mondta a király -, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve.

Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött a király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotájának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a finomabbnál finomabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek, s abba sót ne tegyenek.

No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolja az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király: ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóbafőttben majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s bele sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.

De ezt már nem állhatta szó nélkül az öreg király:

- Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van neked, hogy só nélkül süt-főz?

- Sóval süt-főz ez máskor mindig, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.

- No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tetted, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?

- Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram - mondta a fiatal király.

Abban a szempillantásban megnyílik az ajtó, belépett a királyné, az öreg király legkisebb leánya.

Hej, istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világ kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta a legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette azt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.