JÚLIUS 8.

Ismét egy kedves gyerekvers:

Nemes Nagy Ágnes:

Jeromos, a remeterák


Jeromos, a remeterák

szívén a vágy serege rág.

Sötét a víz feneke:

nem lesz többé remete.

Sírnak-rínak a kis halak:

Ki ad nekünk tanácsokat?

Fejünk ésszel már ki töltse?

Ki lesz öblünk büszke bölcse?

De Jeromos hajthatatlan:

Unalmas e barna katlan!

Ne féljetek, visszatérek,

s folytatom a bölcsességet.

Alig indul, gyorsan úszva,

szembe-perdül egy medúza.

Jaj nekem - szól - siralom!

Elveszett a kalapom.

Így a fejem alaktalan,

nem élhetek kalaptalan.

Szól Jeromos: Gyere most,

ismerd meg hát Jeromost,

vándorútra menjünk együtt,

kalapodat megkeressük.

Mennek is a partoldalon.

Jön a szivacs-lakodalom.

Az iszapban, mintha másznék,

araszol a büszke násznép.

Szól Jeromos: Hej, násznagyok,

egy kalapot nem láttatok?

Örömapa szól kevélyen:

ki beszél így ünnepélyen?

Mit nekünk egy régi kalpag?

Ne zavard a lakodalmat.

A két vándor elhúzódik,

eljutnak a vízipókig.

Gondolkodik vízipók:

Nem vállalok rizikót.

De ebédre hozatok,

ha akarod, moszatot.

Újra mennek, mendegélnek,

egy korállszigethez érnek.

Rájuk se néz kis koráll,

üldögél és sírdogál,

mert keresztülugorta

a tengeri ugorka.

Fáradtak a vándorok,

mindakettő tántorog.

- Minket senki meg se hallgat?

Sose lesz meg az a kalpag?

Új kedvre ki hangolna?

Oszkár tán, az angolna?

Jön is Oszkár kanyarogva,

hóna alatt csomagocska,

föl-le táncol, locsog-fecseg:

- Elmondok egy történetet!

Nemrég történt, épp a minap,

Vörös-tenger színe alatt

Tamás, ez a kóbor alga,

uszonyt lopott, s eloldalga.

Talált egy szép kalapot,

gyorsan beletolatott,

s ráírva, hogy Tamás-lak,

berendezte lakásnak.

Szól Medúza: Drága Oszkár,

szörnyű izgalomba hoztál!

Oszkár mondja: Csak nyugodtan!

Kalapodat visszaloptam!

Kibontom a csomagot:

benne van a kalapod.

Jutalmat nem koldulok,

Jeromoshoz fordulok,

tőle kérdem: lehet-e?

Rág a vágyak serege:

ön, a híres remete,

tanítványul vehet-e?

Jeromosunk eltűnődik,

lóg a feje, szinte földig.

- Jó, jó - mondja -, még nem láttam

ily nagy elmét angolnában.

Legyen meg a jutalmad,

tanítvánnyá fogadlak!

Medúzától elbúcsúznak,

szépen, csendben hazaúsznak.

Hosszan hallják, messze még,

a Medúza énekét.

A Medúza éneke:

A kalapom, a kalapom

lekötözöm, bebogozom.

De jó, de szép, de nagyszerű,

már nem vagyok tojásfejű.

JÚLIUS 7.

Hapcimanó
(német mese)

Hogy ki a Hapcimanó?
Pirinyó kicsi emberke a Hapcimanó, kajla lábú, ráncos képű, vörös orrú. Fekete malaclopóban jár, a fekete malaclopón van egy nagy, lötyögős csuklya, az a nagy, lötyögős csuklyát legtöbbször annyira a fejére húzza a Hapcimanó, hogy az arcából csak a nagy vörös orra kukucskál ki, hanem aztán messzire fénylik, akár az érett paprika.

Hogy hol van Hapcimanó?
A Hapcimanó legszívesebben a nyirkos ereszcsatornákban kuporog, fönt a házak legtetején. Onnan kukucskál le az utcára. Mert az arca ugyan kicsike, hanem a két apró szeme olyan jó, hogy a sasé se jobb annál.
Amikor azután esik az eső, s az utca csupa pocsolya, a rakoncátlan lurkók meg addig tapicskálnak a pocsolyákban, amíg meg nem vizesedik a lábuk, akkor Hapcimanó lemászik a csatornán, villámgyorsan és alig-alig észrevehetően belecsíp az orrukba, aztán másnap valamennyi lurkó náthás.

- Hapci! - tüsszent akkor a sok haszontalan. Vagy:
- Pcuha!
Némelyik meg úgy, hogy:
- Há-ácsi!
Vagy éppen:
Há-ápp-csihi!
Hanem az bizony nem nevetni való, mert ilyenkor folyton-folyvást orrot kell fújni, és a többi gyerekkel játszani meg éppenséggel tilos. Néha még egész nap az ágyban is kell maradni annak, aki náthás, ez pedig igen-igen keserves dolog.
A Hapcimanó különben azt is ugyancsak lesi, hogy betakaróznak-e szépen a gyerekek este az ágyacskájukban, főleg télen.

Őrizkedjetek hát nagyon a manótól, s ha valaha az utcán játszotok, és kezdtek fázni, mert elhűl a lábatok, akkor gyorsan-gyorsan futkározzatok egyet. Mert a Hapcimanó résen van ugyan, hanem a lába, az olyan kurta, és olyan kajla, hogy azt a gyereket, aki gyorsan elszalad előle, sohanapján se éri utol.

JÚLIUS 6.

A négy ezermester

Erdő szélén áll egy fatuskó, a tuskón egy házikó. Ebben a házikóban lakik Legyecske, a kis Béka, Sünike meg Kakaska - Aranytaréj-Kakaska.
Elmentek egyszer az erdőbe gombászni, virágot szedni, rőzsét gyűjteni, bogyót eszegetni.
Mentek, mentek az erdőben, és kiértek egy tisztásra. Körülnéztek, hát látják ám, hogy egy üres, gazdátlan szekér áll a tisztás közepén. Üres, gazdátlan szekér, annyi bizonyos, de azért nem akármilyen egy szekér ám az! Minden kereke más és más: az egyik egy icike-picike kis kerék, a másik már nagyobbacska; a harmadik amolyan se nem kicsi se nem nagy; a negyedik meg: a legeslegnagyobb.
A szekér réges-rég ott állhatott már, a gombák is előbújtak alóla. Legyecske, a kis Béka, Sünike mag Kakaska csak álltak, álltak a szekér előtt, bámulták és tátott szájjal álmélkodtak. Egyszerre csak előugrik egy nyúl a bokorból, ő is nézi, kacarászik.

- Tiéd ez a szekér? - kérdik a Nyúltól.
- Nem. Ez a Medve szekere. Csinálta, csinálta egy ideig, de nem jutott a végére , hát kihajította. Azóta is itt áll.
- Hát akkor fogjuk meg, és vigyük haza ezt a szekeret! - mondta Sünike. - Elkél majd a háztartásban.
- Úgy van vigyük haza! - helyeseltek a többiek.
Neki láttak hát mindannyian, nyomták, lökték, taszigálták a szekeret, de az bizony nem mozdult. Húzták-vonták előre-hátra. A szekér meg hol jobbra dőlt, hol balra. Hepe-hupás rossz az út is, itt egy gödör, ott egy bucka.
A Nyúl kacag, hahotázik, majd megpukkad nevettében:
- Ki-hi-hi-hi-ne-he-he-hek is kell egy ilyen vacak, ha-ha-ha-ha-hasznavehetetlen szekér!
Mind a négyen elfáradtak, de sajnálták volna otthagyni - elkél majd a háztartásban.
Megint csak Sünike hozakodott elő valamivel:

- Hát akkor vigyük haza csak a kerekeket!

- Úgy van! Gyerünk, igyekezzünk!

Leszerelték a kerekeket és haza gurították őket.
Legyecske az ici-pici kis kereket, Sünike a nagyobbacskát, a kis Béka a se nem kicsit, se nem nagyot, Kakaska pedig felpattant a legeslegnagyobb kerékre, szaporán rakosgatta a lábait, csattogtatta szárnyait, és azt kiabálta:
- Kukuríkúú!

A Nyúl nevette őket.
- Micsoda csodabogarak, különféle kerekekkel karikáznak hazafelé!
Ez alatt a Legyecske, a kis Béka, Sünike meg Kakaska hazagurították a kerekeket, de bizony erősen gondolkodóba estek: most aztán mihez kezdjünk velük?
- Én már tudom! - szólalt meg a Legyecske; azzal fogta az ici-pici kis kereket és egy irinyó-pirinyó rokkát csinált belőle.
Sünike kitalálta, ha kis botot erősít a saját kerekéhez talicska lesz belőle.

- Én is kifundáltam ám valamit! - brekegte a kis Béka, és a se nem kicsi, se nem nagy kereket a kútra szerelte, hogy könnyebben lehessen vizet húzni.
Kakaska pedig a legeslegnagyobb kereket a patak vizébe eresztette, sok-sok követ hordott oda mellé, és épített egy malmot.
Mindegyik keréknek hasznát vették a háztartásban: Legyecske fonalat fon a rokkán, a kis Béka vizet hord a kútról, öntözi a kertet, Sünike gombát, bogyót, rőzsét szállít az erdőből talicskáján, Kakaska meg lisztet őröl a malomban.

Egyszer aztán elment hozzájuk a Nyúl megnézni, hogy élnek, mit csinálnak.
És úgy fogadták, mint egy kedves vendéget szokás:
Legyecske kesztyűt kötött neki, a kis Béka sárgarépával kínálta, Sünike gombákkal és különféle bogyókkal, Kakaska meg töltött lepénnyel és túrós táskával.
Elszégyellte magát a Nyúl.
- Bocsássatok meg nekem - mondta. - Kinevettelek benneteket, de most már látom, hogy akik ilyen ügyesek és leleményesek, mint ti vagytok, azoknak kis kerék, nagy kerék egyaránt hasznot hajt.

JÚLIUS 5.

Mese a piros kalapos békáról

(Lengyel mese, átdolgozta: Sebők Éva)

Két kisbéka élt a Zöld Völgyben. Kutykuruty, a kisebbik, folyton elégedetlenkedett...

Morcosan nézte a zöld füvet, zöld vizet meg a saját zöld kabátját.

- Csúnya a kabátom! - nyafogta durcásan.

- Ugyan miért? - álmélkodott Brekeke, a nagyobbik.

- Az is zöld, mint minden. Jaj, de unalmas!

- Tudod,mit? Kiakasztunk egy meghívót, hogy akinek csak van piros valamije, jöjjön hozzánk vendégségbe. Hej, de vígan leszünk majd!

Kiakasztották a meghívót. Nagy, öreg béka tappogott a fűz alá.

- Hát ez meg mire jó? - csóválta a fejét. - Vendégség...

- Hogy jól mulassunk!

- Ej, csak aztán sírás ne legyen a vége! - intette őket az öreg.

De már ekkor, kop-kop-kop, kopogtak is a vendégek. Két piros bóbitás harkály jött elsőnek, utánuk a katicabogarak, mögöttük meg a légyölő galóca ballagott, különleges, fehér pontokkal, ezüstfoltokkal díszített piros kalpagjában. A kisbékák irigyen, sóhajtozva nézték őket. Mindenki valami pirosban büszkélkedett. Kínálgatták a vendégeket gyöngyvirág poharakból hajnali harmattal, tücskök húzták a talpalávalót, remekül mulattak. De jaj - miféle hang zavarja meg vidámságukat?

- Kelep! Kelep! Itt vagyok! - bólogatott jókedvűen a gólya. - Piros a csizmám, nekem is szól hát a meghívás, igaz? Táncolni akarok a mulatságtokon!

Hanem a kisbékáknak ekkor már hűlt helyük volt, zsupsz! - fejest ugrottak a vízbe, s kereket oldottak, a gólya meg kénytelen-kelletlen hazament. De a kisbékák nem okultak az esetből. Piros kabátkát, piros kalapkát szabtak-varrtak maguknak, abban szökdécseltek a tóparton.

Látta ezt a bölcs, öreg béka, és így sopánkodott:

- Jaj, csak baj ne legyen belőle!

A gólya meg a fészkéről belátott a Zöld Völgybe, s észrevette az ugrándozó kis piros alakokat. "Magától sétáló kalapok?" - csodálkozott, és nyomban odasietett. Közelebb érve látta, hogy a kiöltözött kisbékák hancúroznak ott, a legteljesebb nyugalomban.

- No, már most nem bújtok el előlem! - rivallt rájuk. - Idepiroslik a kalapotok!

Ekkor rettentek csak meg a kisbékák! Akárhova ugrottak, felhangzott a gólya kelepelése:

- Nem bújtok el, itt piroslik, ott piroslik a kalap!

- Dobjátok le gyorsan azokat a piros holmikat! - kiáltott rájuk egy nagy, zöld levél rejtekéből a bölcs, öreg béka.

Jobbra röppent a kabát, balra a kalap, s a két kisbéka zöld kabátjában máris besurrant a zöld fűbe, máris beugrott a zöld vízbe.

- Hová lettek? - bökdöste csodálkozva a kalapokat a gólya. Bizony, hiába bökdöste, nem menekültek a kalapok. Hű, de mérges volt!

A két kisbéka pedig ott csücsült a zöld víz mélyén, ott kuksolt a zöld kabátban, beleolvadva a sok-sok zöldbe. Aligha kívánnak maguknak egyhamar piros kalapot, piros kabátot!

JÚLIUS 4.

A csökönyös kiselefánt

Élt a messzi Afrikában egy kiselefánt. Olyan csökönyös volt, olyan makacs, hogy azóta is emlegetik. Egyszer sétálni indult az elefántcsalád.

- Gyere velünk - hívta elefántapja.

- Nem megyek - rázta a fejét csökönyös kiselefánt.

- Gyere - hívta az anyja.

- Nem megyek.

- Gyere - hívták a testvérei.

- Nem.

Megunták, otthagyták, egyedül maradt a kiselefánt. El is unta magát hamarosan. Akkor meg azért haragudott a világra. Azt mondta mérgében:

- Nem is leszek én elefánt többé! Hanem mi legyek?

Arra szökellt egy gazella. Nézte a kiselefánt , megirigyelte a szép karcsú termetét, sebes futását.

- Tudom már mi leszek! Gazella leszek!

Azzal nekiállt, és elkezdett gazella módjára szökdelni. Addig szökdelt, míg vastag oszloplábai össze nem akadtak, és föl nem bukfencezett. Föltápászkodott, és azt mondta magában:

- Nem is olyan jó gazellának lenni. Inkább majom leszek!

Tovább sétált, míg egy majomcsapatot nem talált. Oda kiáltott nekik:

- Én is majom akarok lenni. Játszatok velem!

No, több sem kellett a haszontalan majmoknak! Körülvették a kiselefántot, ki a fülét cibálta meg, ki a farkát, dögönyözték, csiklandozták, kókuszdióval hajigálták. Elunta a kiselefánt, sértődötten továbbállt. Egyszer csak egy szép, tarka tollú papagáj röppent fel előtte.

- De most már aztán igazán tudom, mi leszek! Papagáj akarok lenni! Taníts meg engem röpülni, hallod-e!

- Megtanítalak én szívesen! - állt rá a csínytevő papagáj. - Gyere csak utánam!

Elvezette a kiselefántot a folyóhoz, a meredek part szélére. Megállt a magas parton, elrugaszkodott és felröppent. - Így kell, ide nézz!

- Hiszen ez semmi! - rikkantott a kiselefánt, és ő is elrúgta magát a parttól. Belepottyant persze a folyóba. Nagy nehezen kivergődött a partra, csupa víz volt, csupa hínár, csupa iszap. Azt dörmögte nagy mérgesen :

- Mégis csak elefánt maradok inkább!

Aztán elcsörtetett az erdőbe, hogy megkeresse a családját, hátha még egyszer sétálni hívják.

JÚLIUS 3.

Grimm mese:

A macska meg az egér barátsága

Egy macska megismerkedett egyszer egy egérrel, s addig-addig mondogatta neki, hogy így meg úgy szereti, míg az egér rá nem állt, hogy egy házba költöznek, és közös háztartást vezetnek.

- Hanem télire készletet kell ám gyűjtenünk, különben felkopik az állunk - mondta a macska. - Neked, egérke, különben is vigyáznod kell, hová dugod az orrodat, még utóbb beleesel valami csapdába!

A jó tanácsot tett követte: vettek egy kis bödön zsírt; csak azt nem tudták, hová dugják. Hosszas töprengés után azt mondta a macska:

- Nem tudom, hol lehetne jobb helyen, mint a templomban, onnét ugyan senki el nem meri lopni; letesszük az oltár alá, s addig hozzá sem nyúlunk, míg a szükség rá nem kényszerít.

Biztonságba helyezték hát a bödönt; de kis idő múlva nagy étvágya támadt a macskának a zsírra, s így szólt az egérhez:

- Hallod-e, egérke, nénémasszony meghívott keresztkomának, gyönyörű cicája született, szép fehér zsemlefoltos, azt kell keresztvíz alá tartanom. Adj nekem kimenőt mára, viseld gondját egyedül a háznak.

- Csak menj isten nevében - felelte az egér -, s ha valami jót eszel, gondolj rám. Magam is innék egy gyűszűnyi áldomást a keresztelői aszúból!

Persze egy árva szó sem volt igaz az egészből; a macskának nem volt se nénjeasszonya, se keresztapának nem hívták meg. Ment egyenest a templomba, odaosont a bödönhöz, nyalni kezdte a zsírt, mind lenyalta a fölét. Mikor jóllakott, sétált egyet a háztetőkön, nézelődött, szemlélődött, aztán leheveredett, elnyúlt a napon, s nyalta elégedetten a bajuszát, valahányszor eszébe jutott a zsírosbödön. Nem is ment haza előbb, csak estefelé.

- No, megjöttél? - fogadta az egér. - Biztosan jól mulattál.

- Megjárja - felelte a macska.

- Hát a kicsinek mi lett a neve? - tudakolta tovább az egér.

- Lefölét - vetette oda kurtán a macska.

- Lefölét?! - kiáltott föl ámulva az egér. - Furcsa név, életemben ilyet nem hallottam még. Vagy a ti családotokban talán szokásos?

- Furcsa, nem furcsa, semmivel sem rosszabb holmi Morzsafalónál, ahogy a te keresztkölykeidnél járja - vágta el a vitát a macska.

Nem sokkal ezután megint csiklandozni kezdte a macska ínyét az étvágy.

- Igazán megtehetnéd újra a kedvemért, hogy egyedül viseled gondját a háznak - mondta -, engem megint keresztkomának hívnak, nem utasíthatom vissza, olyan szép fehér sáv van a cica nyakán!

A jóságos egérke megint beleegyezett, a macska meg elosont a kertek alatt, belopódzott a templomba, és félig kinyalta a zsírosbödönt. "Hiába, mindig az esik a legjobban, amit maga eszik az ember" - mondta, és szerfölött elégedett volt a napi munkájával.

Ahogy hazaért, kérdi az egér:

- Hát ennek a gyereknek ugyan mi lett a neve?

- Befelét - felelte a macska.

- Hogy mondod? Befelét? Életemben nem hallottam még ezt a nevet; fogadjunk, hogy nincs is benne a kalendáriumban!

Hanem a macskának csakhamar újra összefutott a nyál a szájában, valahányszor a bödönre gondolt.

Három az igazság - mondta az egérnek - megint keresztelőre hívnak, a kicsi fekete, mint a szurok, csak a mancsa fehér, de azon kívül aztán egy szál nem sok, annyi fehér szőre sincsen, az ilyesmi nagy ritkaság, minden szent időben egyszer, ha megesik. Ugye, elengedsz?

- Lefölét! Befelét! - mormogta az egér. - Olyan fura nevek, annyit tűnődöm rajtuk.

- Mert folyton itthon kuksolsz a szürke háziruhádban, hagyod, hogy a hajad a nyakadba nőjön, és képzelődöl - felelte a macska. - Így van az, ha valaki ki sem teszi a lábát a szobából.

Míg a macska odajárt, az egér kitakarította, rendbe tette a házat. A pákosztos macska meg ezalatt kinyalta mind egy cseppig a zsírt a bödönből. "Addig úgysincs nyugta tőle az embernek, amíg mindet meg nem ette" - mondta magában, és csak késő este tért haza, kövéren, jóllakottan.

Az egérnek az volt az első dolga, hogy a harmadik keresztfiú nevét tudakolta.

- Biztosra veszem, hogy ez sem fog tetszeni neked - felelte a macska. - Úgy hívják, hogy Cseppetsem.

- Cseppetsem! - kiáltotta az egér. - Ez a legmeghökkentőbb név valamennyi közt, még sosem találkoztam vele nyomtatásban. Cseppetsem! Vajon mit jelent ez?

Fejét csóválta, összegömbölyödött, és lefeküdt aludni.

Ettől fogva senki nem hívta többé keresztkomának a macskát.

És nemsokára beköszöntött a hideg tél, odakint már nem akadt semmi ennivaló. Akkor az egérnek eszébe jutott a macska bölcs tanácsa.

- Gyerünk, barátom - mondta neki -, keressük meg a bödönünket, eddig megőriztük, bezzeg most jólesik majd!

- Az igaz - felelte a macska -, jólesik majd neked, akárha az ablakot nyalogatnád.

Útnak indultak, s ahogy odaértek a templomba, ott volt a bödön a helyén, csakhogy üresen.

- Ó, most látom csak, mi történt, most derül ki, milyen barátom vagy! - kiáltotta az egér. - Azzal, hogy keresztelőre mégy, fölfaltad az egészet, előbb le a fölét, aztán be a felét, végül nem hagytál...

- Nem hallgatsz! - rivallt rá a macska. - Ha még egy szót szólsz, bekaplak!

...cseppet sem - mondta a szegény egér, mert már a nyelvén volt, s akarta, nem akarta, kiszaladt a száján.

A macska utána ugrott, de az egér gyorsabb volt, elszaladt. Azóta is vigyáz, hogy a macskával ne találkozzék.

JÚLIUS 2.

Benedek Elek:

A SÓ

Volt egyszer egy öreg király s annak három szép leánya. A fél lába már a koporsóban volt a királynak, szerette volna mind a három leányát férjhez adni. Hiszen ez nem is lett volna nehéz, mert három országa volt, mind a három leányára jutott hát egy-egy ország. Hanem amiképpen nincs három egyforma alma, azonképp a három ország sem volt egyforma. Azt mondta hát egyszer a király a leányainak, hogy annak adja a legszebbik országát, amelyik őt legjobban szereti.

Sorba kérdezte a leányokat, kezdette a legidősebbiken:

- Felelj nekem, édes leányom, hogy szeretsz engem?

- Mint a galamb a tiszta búzát - mondta a leány.

- Hát te, édes leányom? - kérdezte a középsőt.

- Én úgy, édesapám, mint forró nyárban a szellőt.

- No, most téged kérdezlek - fordult a legkisebbikhez -, mondjad, hogy szeretsz?

- Úgy, édesapám, ahogy az emberek a sót! - felelte a kicsi királykisasszony.

- Mit beszélsz, te haszontalan lélek! - förmedt rá a király. - Kitakarodj az udvaromból, de még az országomból is! Ne is lássalak, ha csak ennyire szeretsz!

Hiába sírt, könyörgött a királykisasszony, hiába magyarázta, hogy az emberek így meg úgy szeretik a sót - nem volt kegyelem: világgá kellett hogy menjen a kicsi királykisasszony.

Elindult keserves sírás közt a kicsi királykisasszony, s betévedt egy rengeteg erdőbe. Onnan nem is tudott kivergődni, szállást vert egy odvas fában, s ki-kijárt az erdőbe, szedett epret, málnát, szedret, mogyorót, s amit csak talált, úgy éldegélt egymagában.

Egyszer, mikor már egy esztendő is eltelt volt, arra vetődött a szomszéd királyfi, s ez megpillantotta a királykisasszonyt a málnabokrok közt. De a királykisasszony is észrevette a királyfit, s nagy ijedten beszaladt a fa odvába.

Utána megy a királyfi, s beszól:

- Ki van itt?

A királykisasszony meghúzódott az odúban, reszketett, mint a nyárfalevél, s egy szó nem sok, annyit sem szólt. Újra kérdi a királyfi:

- Hé! ki van itt? Ember-e vagy ördög? Ha ember, jöjjön ki, ha ördög, menjen a pokol fenekére!

A királykisasszony most sem mert szólni.

Harmadszor is kérdi a királyfi:

- Hé! ki van itt? Szóljon, ember-e vagy ördög, mert mindjárt belövök!

De már erre megijedt szörnyen a királykisasszony, s kibújt a fa odvából nagy szipogva-szepegve. Rongyos, piszkos volt a ruhája, szégyellte magát erősen, s keserves könnyhullatás közt mondta el a királyfinak, hogy ki s mi ő. Megtetszett a királyfinak a királykisasszony, mert akármilyen rongyos volt, akármilyen piszkos volt a ruhája, szép volt, kellemetes volt az arca. Szép gyöngén megfogta a kezét, hazavezette a palotájába, ott felöltöztette drága aranyos-gyémántos ruhába, s két hetet sem várt, de még egyet sem, azt gondolom, hogy még egy napot sem, de talán még egy órát sem, megesküdtek, s csaptak akkora lakodalmat, hogy no.

Telt-múlt az idő, a fiatal pár nagy békességben élt, úgy szerették egymást, mint két galamb. Azt mondta egyszer a király:

- No, feleség, én akkor, amikor először megláttalak, nem is igen firtattam, hogy miért kergetett el az apád. Mondd meg nekem a tiszta valóságot.

- Lelkem uram - mondja a királyné -, én másként most sem mondhatom. Azt kérdezte az édesapám, hogyan szeretem őt, s én azt feleltem: mint az emberek a sót.

- Jól van - mondta a király -, majd csinálok én valamit, tudom, visszafordul az édesapád szíve.

Hogy s mint fordítja vissza, arról semmit sem szólt a feleségének, hanem csak befordult a másik szobába, levelet írt az öreg királynak, s abban meghívta délebédre. Hát el is ment a levél másnap, s harmadnap jött a király hatlovas hintón. Fölvezette a fiatal király az öreg királyt a palotába, a palotájának a legszebb szobájába, ottan már meg volt terítve az asztal két személyre. Leülnek az asztalhoz, hordják az inasok a finomabbnál finomabb ételeket, de hogy szavamat össze ne keverjem, a fiatal király megparancsolta volt, hogy az öreg király számára minden ételt külön főzzenek, süssenek, s abba sót ne tegyenek.

No, ez volt csak az ebéd! Megkóstolja az öreg király a levest, merít belőle egy kanállal, kettővel, de le is tette mindjárt a kanalat, nem tudta megenni a levest, olyan sótalan volt. Gondolta magában az öreg király: ebből bizony kifelejtették a sót, de a sóbafőttben majd csak lesz. Nem volt abban annyi sem, mint egy mákszem. Hordták a pecsenyéket szép sorjában, de vissza is vihették, mert a vén király csak megnyalintotta, s bele sem harapott, olyan cudar sótalan, ízetlen volt mind a sok drága pecsenye.

De ezt már nem állhatta szó nélkül az öreg király:

- Hallod-e, öcsém, hát miféle szakácsod van neked, hogy só nélkül süt-főz?

- Sóval süt-főz ez máskor mindig, felséges bátyámuram, de én azt hallottam, hogy bátyámuram nem szereti a sót, megparancsoltam hát, hogy fejét vétetem, ha egy mákszem sót is tesz az ételekbe.

- No, öcsém, azt ugyancsak rosszul tetted, mert én erősen szeretem a sót. Kitől hallottad, hogy nem szeretem?

- Én bizony éppen a kigyelmed leányától, felséges bátyámuram - mondta a fiatal király.

Abban a szempillantásban megnyílik az ajtó, belépett a királyné, az öreg király legkisebb leánya.

Hej, istenem, örült az öreg király! Mert még akkor megbánta volt szívéből, hogy elkergette a leányát, s azóta ország-világ kerestette mindenfelé. Bezzeg, hogy most a legkisebbik leányának adta a legnagyobbik országát. A fiatal király mindjárt kezére vette azt az országot is, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.

A mese bűvölöte

Találtam egy írást a meséről, megosztom most Veletek.
Forrás: http://www.mese.abbcenter.com/

A mese bűvölete

"A mese azt sugallja, hogy a boldog és tartalmas életet bárki elérheti - de csak akkor, ha nem futamodik meg a veszélyek elől."

A nevelés sokat vitatott, kutatott téma. Rengeteg kérdés merül fel a szülőkben, vajon jól nevelem a gyerekeim? Milyen a jó nevelés? Van egyértelmű jól bevált nevelési mód?
Mivel minden gyerek egyedi, egységes nevelési sémát nem alkalmazhatunk rájuk, de vannak alap momentumok, amelyek segítik a gyermekek szocializációját a társadalomba.

Antropológiai kutatások sora bizonyítja, hogy minden kultúrában jelentős szerepet tulajdonítanak a nevelésnek. A nevelés sokkal szélesebb körű fogalom az iskolázásnál. Minden társadalomban arra irányul a gyermekek nevelése, hogy elsajátítsák azokat az elfogadott erkölcsi, magatartási és társadalmi normákat, amelyek az életben maradáshoz szükségesek. Fontos, hogy ezek a normák általános érvényűek legyenek, és nemzedékről nemzedékre hagyományozódjanak. A normák átadásának legelső és legegyszerűbb módja a mesélés.

Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek c. könyvében így ír a mese szerepéről: „…utat mutat a gyermeknek, hogyan fedezze fel identitását, és hogyan találja meg helyét az életben. Ráadásul még azt is elmondja, milyen tapasztalatokra van szüksége jelleme fejlesztéséhez. A mese azt sugallja, hogy a boldog és tartalmas életet bárki elérheti – de csak akkor, ha nem futamodik meg a veszélyek elől. Mert az igazi identitáshoz csakis rajtuk keresztül vezet az út. Azt is ígéri, hogy ha valaki elindul ezen a kockázatos úton, a jóakaratú hatalmak megsegítik, és végül eléri célját. De arra is figyelmeztet, hogy a gyávákra és kishitűekre, sivár élet vár...”.

A mese egyfajta beavatási rítus. A gyermek ízelítőt kap a felnőttek világából. A csodás elemeket tartalmazó történetek magával ragadják a gyermeki lelket. A gyerek tudja, hogy a mese más, mint a valóság, de érzi, hogy a mesei hatás fontos számára. Akarva-akaratlanul is tanul belőle. A mese bűvöletében él, ami nem is csoda, hiszen a mese a szóbeli elbeszélő művészet legmagasabb műfajának egyike.

Téves az a felfogás, hogy a mese csak a gyerekeknek szól. Épp az a különlegessége, hogy egyrészt tanítani kíván, másrészt a felnőttek saját tapasztalataikat, érzéseiket, a saját- és a kor problémáját viszik bele a mesékbe. Megjelenik bennük a bírálat, az igazság, morál, becsület, gazdagság, szegénység, halál, misztikum és tréfa egyaránt.
A történetek útmutatók. Hozzásegítenek utunk megtalálásához, a sok ösvény közül, egy-egy mese segítségével talán sikerül a legjobbat kiválasztanunk.

A mesélés egyfajta közösségi tevékenység, mert együtt lehet több nemzedék, együttesen élhetik át a mese cselekményét, ami azért is fontos, hogy a gyerek érezze, nincs egyedül a világban, vannak körülötte, nem kell félnie a bajoktól a nagybetűs Élettől, mert van segítsége.
A mesékből elsajátíthatja, hogy a jó mindig érték marad, hiába változik a világ rohamosan, hiába az a sok elkábító drága csoda, a legnagyobb csoda mégis ott rejlik a legközelebb hozzá: a mesében, a mese által pedig önmagában!

JÚLIUS 1.

Benedek Elek:

A király nyulai

Hol volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény asszony s ennek három fia. Olyan szegények voltak, mint a templom egere, vízzel főztek, s bottal reá rántottak, úgy éltek egyik napról a másikra. A legények bizony megelégelték ezt a keserves életet, s rászánták a fejüket, hogy már csak valamerre kimozdulnak hazulról, mert így nem lehet, míg a világ s még két nap.
Azt mondja egyszer a legidősebb az anyjának:
- Édesanyám, süssön nekem egy hamuba sült pogácsát, mert én elindulok szerencsét próbálni.

Süt is a szegény asszony, s a legény elindult világgá. Megy, mendegél ország-világ ellen, hegyen-völgyön átal, s egy aranyos kúthoz ér. Letelepedik melléje, előveszi a hamuba sült pogácsát, s falatozni kezd belőle. Amint ott eddegélne, csak elejbe szökik egy kis egérke, s azt mondja:
- Hallod-e, te legény, adj egy falást abból a pogácsából, éppen hét napja, hogy egy befaló falást sem ettem.
- Nem bánom én - mondja a legény -, ha hetvenhét napja nem ettél is, bár nekem legyen elég.
Csak elcincog nagy szomorúan az egérke, bebújt egy likba, a legény pedig továbbmendegélt. Addig ment, addig ment, hogy éppen a király városába ért. Egyenesen a király palotájának tartott, leült a kapu elejbe, s ott várta a jó szerencsét. Hát egyszer csak kijő a király maga, meglátja a legényt, még köszön is neki, s megkérdezi:
- Mi járatba vagy, te szegény legény?
- Én bizony, felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, szolgálatot keresek, ha valahol találnék.
Azt mondja a király:
- Gyere csak be, te legény, van az udvaromban száz darab nyúl, ezeket rád bízom. Hajtsd ki a mezőre, de úgy őrizd, hogy el ne találjon veszni egy is, mert aztán a nyulak s a fejed!...

Másnap reggel kihajtja a legény a száz darab nyulat, de bizony, ahogy kiértek a mezőre, százfelé futottak. Haj, megszontyolodik a legény, még nézni sem mert a király palotája felé, megfutamodott, s hazáig meg sem állott. Elbeszéli otthon, hol járt, merre járt, mi minden történt vele. Előáll erre a második legény, hogy most már ő próbál szerencsét, s erőst köpte a tenyerét, hogy ő - tudom istenem - megőrzi azt a száz nyulat, ha addig él is. Hanem az is úgy járt "kivilágos világra", mint a legidősebb. Az aranyos kútnál ő is leült falatozni, az egérke tőle is kért egy falást a hamuba sült pogácsából, de ő bizony nem adott. Aztán addig ment, míg a király városába nem ért, beszegődött a királyhoz, de ahogy első reggel kicsapta a nyulakat a mezőre, a száz nyúl éppen százfelé futott.

Hazament ez is nagy szomorúan, s most már a legkisebb legény cihelődött neki: hátha neki jobban vált a szerencse. Süt az anyja egy hamuba sült pogácsát, akkorát, mint egy jó nagy taligakerék, s azzal elindul világgá. Megy, mendegél, s elérkezik az aranyos kúthoz. Amint ott eddegélne, csak elejbe fut az egérke, s igen szépen kéri, hogy adjon neki egy falás pogácsát, mert éppen tizennégy napja, hogy nem evett.
- Jó szívvel, te kicsi egérke - mondta a legény -, úgyis talán nem kell ebből a pogácsából sokáig élnem.
Megköszöni az egérke, s azt mondja:
- No, te szegény legény, jótétel helyébe jót várj. Két bátyádtól kértem már, egyik sem adott, de nem is volt szerencséje egyiknek sem.
Azzal befutott a likba, s egy kicsi kürtöt hozott magával.
- Ezt a kürtöt neked adom - mondta az egérke -, tedd el, még hasznát veheted.
- Ugyan bizony, mit tudok én ezzel csinálni? - kérdi a legény.
- Csak vidd el - mondta az egérke -, s akármi veszedelemben légy, fuvintsd meg, s minden rossz jóra fordul.
"No! - gondolja magában a szegény legény - ha nem használ, nem is árt, elviszem magammal" - s bedugta a tarisznyájába, továbbindult, s meg sem állott a király városáig, s abban is a király palotájának kapujáig.

Megérkezik, letelepedik a kapuban, s hát egyszer jön a király.
- Mit keresel itt, te szegény legény? - kérdezi a király.
Elmondja, hogy miben fáradozik: szeretne valami jó helyen szolgálatba állani.
- Éppen jó helyen jársz - mondta a király -, van száz nyulam, ezeknek egy ügyes pásztor kéne, mert eddig még nem akadt kedvem szerint való.
Egyszeribe kezet adnak, de a király ugyancsak lelkére köti a legénynek, hogy el ne vesszen a nyulakból egy is, mert aztán a nyulak s a feje...
Jól van. A legény másnap reggel kimegy a mezőre a száz darab nyúllal, de még meg sem szagolják ezek a füvet, ahány, annyifelé iramodik.
- Haj, haj! Álljatok meg, hé! - kiált a legény - mit csináljak most már?
Eszibe jut a kürt, előrántja, belefuvint, s hát a száz darab nyúl egyszerre megfordul, s úgy összefut, mint megannyi juh.
Látta ezt a király a palota tornácából, megcsavargatta a fejét, semmiképpen el nem tudta gondolni, hogy miféle ördöngös praktikával gyűjtötte össze a legény azokat a nyulakat.
"No, megállj! - gondolta magában - azért ma mégis hiányzik majd legalább egy a százból. Ha nem, egyéb próbára teszlek."

Mindjárt megparancsolja egy szolgálónak, hogy menjen ki a mezőre egy zsákkal, s kérjen a pásztortól egy nyulat a király nevében.
Kimegy a leány, kéri a nyulat, de a legény azt mondja, hogy ő bizony nem ád, mert neki a feje drága.
- De így s de úgy - mondja a leány -, vendégség lesz a háznál, s a király mindkettőnknek fejit veteti, ha nem lesz nyúl az asztalon.
Amint így huzalkodának, honnét, honnét nem, csak ott terem a kicsi egérke, s odasuttint a legénynek:
- Csak adj oda egyet, ne félj, a többit bízd reám.
A legény hallgat az egérke szavára, fülinél fog egy nyulat nagy hirtelen, bedugja a zsákba, s a leány elindul vele. Abba a minutába csak felszökik az egérke a zsákra, s míg a leány százat lépne, kirágja a zsák végét, a nyúl kiugrik belőle, s úgy visszafut a többihez, mintha szemit vették volna ki. Az egérke pedig leszökött a zsákról, hirtelen felkapott egy nagy darab tehéntrágyát, beledugta a zsákba a nyúl helyett.

Megy este a legény haza, bétereli a száz nyulat a nagy kapun. Hát jő elejbe a király, dúl-fúl, hogy reng belé az udvar.
- Gyere csak, gyere, te kötélrevaló, mit küldöttél nekem a zsákban!
Felel a legény:
- Én bizony nyulat, felséges királyom.
Hívják a szolgálót:
- Mit adott neked a pásztor, te leány?
- Nekem bizony, felséges királyom, életem-halálom a kezedbe ajánlom, igazán nyulat adott.
- Hm! - mondja a király - míg ilyet sem ettem világi életemben, hát most már hol a nyúl?
Számlálják a nyulakat egyszer, kétszer, háromszor, de csak mindig száz jött ki.
- No, hallod-e, te szegény legény - mondta a király -, még ilyen pásztorom sem volt, hogy küldjön is nyulat, s ne is hiányozzék. Hát mit kívánsz?
- Csak egy zsák pénzt, felséges királyom, mert nagy a szegénység otthon.

A király tüstént méretett egy istenes nagy zsák pénzt, hogy a legény tizenkét ökörrel húzatta haza. De bezzeg olyan erősen meggazdagodtak, hogy csudájára jártak messze földről.
Ma is élnek, ha meg nem haltak.

JÚNIUS 30.

Fésűs Éva:

A búzaszem

Volt egyszer egy gazdag ember. Egész életében megvolt mindene. Három fiát szépen felnevelte. Hanem azért a kincsesláda kulcsával mégsem lehetett a betegséget kizárni a házból. Az bizony őt is utolérte. Nagy bajában, öregségében csak a legkisebb fia ápolta. A másik kettő ezalatt élte világát: szép feleséget, jó cimborákat szereztek.
Mégis, mielőtt meghalt volna a gazdag ember, úgy rendelkezett, hogy sok-sok aranyát a legidősebb fia kapja. Szép, tornyos házát, száz hordó borát a középsőnek ajándékozta, a legkisebbnek pedig nem hagyott egyebet egyetlen búzaszemnél.

Alighogy eltemették, a két nagyobbik fiú hamarosan megvigasztalódott a kincseken. Kinevették az öccsüket:
- No, te ugyan elmehetsz az örökségeddel! Hiába kedveskedtél, hízelegtél az apánknak, mégis minket szeretett jobban! Azzal el is kergették a háztól.

Futott szegény fiú, amíg csak látott, és estére egy rozoga csőszkunyhóban húzta meg magát. Fájó szívvel gondolt az apjára. Sehogyan sem tudta megérteni, miért bánt vele ilyen mostohán. Mihez kezdjen ezzel a búzaszemmel?...
Keserűségében el is hajította, s elhatározta, hogy másnap világgá megy. Hát, amint reggel felébred, észreveszi ám, hogy a búzaszem kikelt az éjjel, és szemlátomást nő a szára. Úgy nőtt, ahogy nézte. Mire a nap delelőre ért, gyönyörű, dús kalász ringott a szélben.
- Ennek fele se tréfa! - gondolta a fiú,és leakasztotta válláról a vándortarisznyát. A kalászból a tenyerébe pergette a magokat, és mind egy szemig újra elvetette.
Másnap virradóra azok is kikeltek, szárba szöktek, délre gazdag kalászokat hoztak. A fiú akkorát füttyentett örömében, hogy a rigó is elcsodálkozott a fán.

Most már annyi búzája volt, hogy vetett is, maradt is. A maradékot két kő között megőrölte, és kicsi cipót sütött belőle. Éppen bele akart harapni, amikor arra jött egy vándor, de olyan fáradtan, hogy már alig vánszorgott.
- Ennek nagyobb szüksége van a kenyérre, mint nekem - gondolta a fiú, és jószívvel odaadta a cipót az öregnek.

Igaz, ő maga éhes maradt, de a csodálatos búzaszemek másnap még több termést hoztak, és kétszer akkora cipót süthetett magának. Ez így ment napról napra. Egyre több dolga lett a fiúnak, de szomorúsága elmúlt, arca jókedvtől piroslott. Minek is szaporítsam a szót?
Hamarosan jómódú ember lett belőle. Mindig annyit vetett és annyit aratott, hogy minden rászorulónak adhatott a kenyeréből. Meg is szerették hetedhét országban.

Esztendők múltak el, míg egyszer, egy zimankós estén toprongyos ember kopogtatott be az ajtaján.
- Könyörülj meg rajtam egy falat kenyérrel, mert éhen halok! - kérlelte panaszosan. A fiú mindjárt az asztalához ültette. Alig ettek, egy másik didergő vándor is bezörgetett éjjeli szállásért. Azt is megvendégelte és megkérdezte tőlük:
- Ugyan milyen nagy szerencsétlenség ért benneteket, hogy így kell a világban vándorolnotok?
Felsóhajtott az első:
- Volt nekem sok aranyam, de mind elköltöttem. Szép feleségemnek cicomára kellett. Elfogyott az arany - elhagyott mindenki!
A másik lehorgasztotta a fejét, és nagy búsan mondta:
- Volt szép házam, száz hordó tüzes borom. A sok bort megittuk, a tornyos ház oldalát kirúgtuk a cimborákkal a nagy mulatozásban.
- Én pedig csak a búzaszemmel kezdtem - mondta csendesen a házigazda. Elkerekedett erre a szeme a két idegennek. Felugráltak az asztaltól:
- Hiszen akkor te vagy a mi öcsénk! Hát nem mentél világgá bánatodban?
- Nem bizony - mondta boldogan a legkisebb fiú. - És most már mindent értek. Te, édes bátyám, csak holt aranyakat kaptál; te másik bátyám, elmálló köveket és az elfolyó borban hamis melegséget. De nekem egyetlen búzaszemben örökül hagyta apám a megújuló életet, a munka örömét, a másokon való segítés boldogságát. Most már tudom, hogy az apám nagyon szeretett engem.

JÚNIUS 29.

A favágó kívánsága
(német népmese)

Egy favágó egész télen át kint dolgozott az erdőn. Egyszer, amikor már ugyancsak elfáradt a nehéz munkától, úgy beleszorult a fejszéje egy fatörzsbe, hogy meg sem bírta mozdítani. Húzta jobbra, vonta balra, feszegette, de a fejsze csak nem mozdult. Megdühödött a favágó, s úgy átkozódott, hogy hangos lett tőle az erdő.

Amint éppen így zúgolódott, egyszer csak előlépett egy vén fa mögül egy töpörödött, ráncos képű anyóka, s így szólt:

- Miért szidod a fákat meg a fejszédet, amikor belőlük élsz? Talán bizony azt kívánnád, hogy munka nélkül legyen meg a kenyered?

Rávágta erre a favágó:

- Igenis, hogy éppen azt kívánom magamnak! Azt, hogy ami fához csak hozzáérek, az tüstént darabokra essen szét!

Az anyóka megcsóválta a fejét, de aztán rábólintott:

- Jól van, legyen úgy, ahogy kívánod. Én a manók öreganyja vagyok, és teljesítem a kívánságodat. Hanem te lásd majd, mennyi örömöd lesz benne!

Azzal visszalépett a vén fa mögé, s eltűnt.
A favágó pedig oda ment ahhoz a fatörzshöz, amelyikbe a fejszéje szorult, s próbaképpen óvatosan megérintette a kérgét. Hát uramfia, abban a pillanatban négyfelé esett a vastag fatörzs, a fejsze is kifordult belőle! Nagyot kacagott a favágó, belerúgott a fejszéjébe, s vidáman indult hazafelé. Útközben mindjárt el is tervezte, hogy vesz magának egy csilingelő szánt, egy pár jó lovat, s ezután mindennap csak kiszánkázik az erdőbe, megérinti a fákat, s már rakja is a szánra, és viszi a városba eladni.

Hanem ahogy belépett a házába, fáradtan lezöttyent egy székre - a szék reccsent egyet, s összecsuklott alatta.

Amikor meg fel akarta húzni az otthoni facipőjét - hát a cipője ketté hasadt a kezében.

Amikor meg benyúlt a szekrénybe tiszta harisnyáért - recsegve-ropogva összedőlt a szekrény, csupa gyújtós lett belőle.

Megszeppent erre egy kicsit a favágó, no de sebaj - gondolta, s kihúzta az asztalfiókot, hogy elővegye a kenyeret. Akkor meg az asztal esett le a négy lábáról.

Ekkor már csak egy vágya volt: lefeküdni, kipihenni ezt a különleges napot - de az ágy deszkái is szétestek alatta, ő meg nekigurult a gerendából meg deszkából ácsolt falnak, s úgy rádűlt az egész ház, hogy alig bírt alóla kikecmeregni.

Ilyen formán háza sem volt már. Kiment az erdőbe, hogy ott háljon, de álmában nekidűlt egy hatalmas tölgyfának , s az is olyan iszonyú ropogással zuhant a földre, hogy a favágó halálosan megrémülve ordított fel:

- De hiszen ne is tudjak én többé másképp fát vágni, mint a fényes fejszémmel meg a két karom erejével.

A töpörödött, ráncos anyóka alighanem megszánta, mert az erdőkerülő másnap látta a favágót, amint kinn dolgozott az irtásban, döntötte a fákat, vidáman forgatta a fejszéjét, és fütyörészve rakta ölbe a széthasogatott tuskókat.

JÚNIUS 28.

Zelk Zoltán:
A három nyúl

Egyszer régen, nagyon régen,
zúgó erdő közepében,
három nyulak összegyűltek,
selyemfűre települtek,
ottan se ültek sokáig,
talán csak egy fél óráig,
amikor felkerekedtek,
hogy már végre hazamennek,
egy szarka felettük szállott,
s fölkiáltott: "Mit csináltok?
Mit csináltok, három nyulak?
Úgy ültök ott, mint az urak..."

- Úgy, úgy bizony, mint az urak
felelték a három nyulak.
- Ezután már urak leszünk,
ebédre rókahúst eszünk!
Nem fogjuk az időt lopni,
most indulunk rókafogni!
Csacsi szarka, nem elhitte?
Röpült is már, a hírt vitte,
s buta róka is elhitte.

De hát hogyne hitte volna,
akármilyen ravasz róka,
mert a szarka így kiáltott:
"Egy jegenye fölött szállok,
mikor lenézek a földre,
három nyulak ülnek körbe.
Összebújva tanácskoznak...
Jaj, mekkora nyulak voltak!
Jaj, mekkora fejük, szájuk,
a medve egér hozzájuk!
Hát még miről beszélgettek?
Hogy eztán csak rókát esznek..."

Ennek a fele se móka!
Szedte is lábát a róka.
Futott ki az erdőszélre,
csak mielőbb odaérne!
Hát amint ott futott, szaladt,
szemben vele farkas haladt:
- Szaladj te is, komám farkas,
jaj, mit láttam, ide hallgass!

Az erdő közepén jártam,
most is borsódzik a hátam,
sosem láttam ilyen szörnyet,
ottan ültek három szörnyek!
Három nyúl volt, és akkora,
fél méter is volt egy foga!
Hát még miről beszélgettek?
Hogy eztán csak farkast esznek...

No hiszen egyéb se kellett,
a farkas is futni kezdett,
a rókával versenyt futott,
majdnem az orrára bukott!
Addig futott, amíg szembe
nem jött vele egy nagy medve;
a medve így szólongatta:
"Hova szaladsz, farkas koma?"

- Medve komám, ne is kérdjed,
szaladj, ha kedves az élted!
Erdő közepében jártam,
jaj, mit láttam, jaj, mit láttam!
Három nyulak ottan ültek
éppen ebédre készültek.
Akkora volt foguk, szájuk,
kis egérke vagy hozzájuk!
Hát még miről beszélgettek
Hogy eztán csak medvét esznek!

Egyébre se volt már kedve
szaladni kezdett a medve.
Elöl róka, hátul medve,
közbül a farkas lihegve.
Így szaladtak erdőszélre,
szomszéd erdő közepébe.
Szaporán szedték a lábuk,
szellő se érjen utánuk...

Amíg futottak lihegve,
egy vadász jött velük szembe
Nézi is őket nevetve:
együtt szalad róka, medve...
"No hiszen csak ne nevessél,
vigyázz, nehogy bajba essél!
Szaladj inkább te is erre!"
- kiáltott rája a medve.

"Az erdőben három szörnyek,
puska sem öli meg őket.
Három nyulak, de akkorák,
nem láttál még ilyen csodát!"
Szedte lábát a vadász is;
eldobta a puskáját is.
Ijedtében megfogadta,
most az egyszer érjen haza,
csak ne falják föl a szörnyek,
sohase vadászik többet...

Ezalatt a nyusziházban,
fűszálakból vetett ágyban
három nyuszi aludt szépen,
összebújva békességben...