2009. június 30., kedd

JÚNIUS 30.

Fésűs Éva:

A búzaszem


Volt egyszer egy gazdag ember. Egész életében megvolt mindene. Három fiát szépen felnevelte. Hanem azért a kincsesláda kulcsával mégsem lehetett a betegséget kizárni a házból. Az bizony őt is utolérte. Nagy bajában, öregségében csak a legkisebb fia ápolta. A másik kettő ezalatt élte világát: szép feleséget, jó cimborákat szereztek.
Mégis, mielőtt meghalt volna a gazdag ember, úgy rendelkezett, hogy sok-sok aranyát a legidősebb fia kapja. Szép, tornyos házát, száz hordó borát a középsőnek ajándékozta, a legkisebbnek pedig nem hagyott egyebet egyetlen búzaszemnél.


Alighogy eltemették, a két nagyobbik fiú hamarosan megvigasztalódott a kincseken. Kinevették az öccsüket:
- No, te ugyan elmehetsz az örökségeddel! Hiába kedveskedtél, hízelegtél az apánknak, mégis minket szeretett jobban! Azzal el is kergették a háztól.


Futott szegény fiú, amíg csak látott, és estére egy rozoga csőszkunyhóban húzta meg magát. Fájó szívvel gondolt az apjára. Sehogyan sem tudta megérteni, miért bánt vele ilyen mostohán. Mihez kezdjen ezzel a búzaszemmel?...
Keserűségében el is hajította, s elhatározta, hogy másnap világgá megy. Hát, amint reggel felébred, észreveszi ám, hogy a búzaszem kikelt az éjjel, és szemlátomást nő a szára. Úgy nőtt, ahogy nézte. Mire a nap delelőre ért, gyönyörű, dús kalász ringott a szélben.
- Ennek fele se tréfa! - gondolta a fiú,és leakasztotta válláról a vándortarisznyát. A kalászból a tenyerébe pergette a magokat, és mind egy szemig újra elvetette.
Másnap virradóra azok is kikeltek, szárba szöktek, délre gazdag kalászokat hoztak. A fiú akkorát füttyentett örömében, hogy a rigó is elcsodálkozott a fán.


Most már annyi búzája volt, hogy vetett is, maradt is. A maradékot két kő között megőrölte, és kicsi cipót sütött belőle. Éppen bele akart harapni, amikor arra jött egy vándor, de olyan fáradtan, hogy már alig vánszorgott.
- Ennek nagyobb szüksége van a kenyérre, mint nekem - gondolta a fiú, és jószívvel odaadta a cipót az öregnek.


Igaz, ő maga éhes maradt, de a csodálatos búzaszemek másnap még több termést hoztak, és kétszer akkora cipót süthetett magának. Ez így ment napról napra. Egyre több dolga lett a fiúnak, de szomorúsága elmúlt, arca jókedvtől piroslott. Minek is szaporítsam a szót?
Hamarosan jómódú ember lett belőle. Mindig annyit vetett és annyit aratott, hogy minden rászorulónak adhatott a kenyeréből. Meg is szerették hetedhét országban.


Esztendők múltak el, míg egyszer, egy zimankós estén toprongyos ember kopogtatott be az ajtaján.
- Könyörülj meg rajtam egy falat kenyérrel, mert éhen halok! - kérlelte panaszosan. A fiú mindjárt az asztalához ültette. Alig ettek, egy másik didergő vándor is bezörgetett éjjeli szállásért. Azt is megvendégelte és megkérdezte tőlük:
- Ugyan milyen nagy szerencsétlenség ért benneteket, hogy így kell a világban vándorolnotok?
Felsóhajtott az első:
- Volt nekem sok aranyam, de mind elköltöttem. Szép feleségemnek cicomára kellett. Elfogyott az arany - elhagyott mindenki!
A másik lehorgasztotta a fejét, és nagy búsan mondta:
- Volt szép házam, száz hordó tüzes borom. A sok bort megittuk, a tornyos ház oldalát kirúgtuk a cimborákkal a nagy mulatozásban.
- Én pedig csak a búzaszemmel kezdtem - mondta csendesen a házigazda. Elkerekedett erre a szeme a két idegennek. Felugráltak az asztaltól:
- Hiszen akkor te vagy a mi öcsénk! Hát nem mentél világgá bánatodban?
- Nem bizony - mondta boldogan a legkisebb fiú. - És most már mindent értek. Te, édes bátyám, csak holt aranyakat kaptál; te másik bátyám, elmálló köveket és az elfolyó borban hamis melegséget. De nekem egyetlen búzaszemben örökül hagyta apám a megújuló életet, a munka örömét, a másokon való segítés boldogságát. Most már tudom, hogy az apám nagyon szeretett engem.


2009. június 29., hétfő

JÚNIUS 29.

A favágó kívánsága
(német népmese)

Egy favágó egész télen át kint dolgozott az erdőn. Egyszer, amikor már ugyancsak elfáradt a nehéz munkától, úgy beleszorult a fejszéje egy fatörzsbe, hogy meg sem bírta mozdítani. Húzta jobbra, vonta balra, feszegette, de a fejsze csak nem mozdult. Megdühödött a favágó, s úgy átkozódott, hogy hangos lett tőle az erdő.

Amint éppen így zúgolódott, egyszer csak előlépett egy vén fa mögül egy töpörödött, ráncos képű anyóka, s így szólt:
- Miért szidod a fákat meg a fejszédet, amikor belőlük élsz? Talán bizony azt kívánnád, hogy munka nélkül legyen meg a kenyered?

Rávágta erre a favágó:
- Igenis, hogy éppen azt kívánom magamnak! Azt, hogy ami fához csak hozzáérek, az tüstént darabokra essen szét!
Az anyóka megcsóválta a fejét, de aztán rábólintott:
- Jól van, legyen úgy, ahogy kívánod. Én a manók öreganyja vagyok, és teljesítem a kívánságodat. Hanem te lásd majd, mennyi örömöd lesz benne!
Azzal visszalépett a vén fa mögé, s eltűnt.
A favágó pedig oda ment ahhoz a fatörzshöz, amelyikbe a fejszéje szorult, s próbaképpen óvatosan megérintette a kérgét. Hát uramfia, abban a pillanatban négyfelé esett a vastag fatörzs, a fejsze is kifordult belőle! Nagyot kacagott a favágó, belerúgott a fejszéjébe, s vidáman indult hazafelé. Útközben mindjárt el is tervezte, hogy vesz magának egy csilingelő szánt, egy pár jó lovat, s ezután mindennap csak kiszánkázik az erdőbe, megérinti a fákat, s már rakja is a szánra, és viszi a városba eladni.

Hanem ahogy belépett a házába, fáradtan lezöttyent egy székre - a szék reccsent egyet, s összecsuklott alatta.
Amikor meg fel akarta húzni az otthoni facipőjét - hát a cipője ketté hasadt a kezében.
Amikor meg benyúlt a szekrénybe tiszta harisnyáért - recsegve-ropogva összedőlt a szekrény, csupa gyújtós lett belőle.
Megszeppent erre egy kicsit a favágó, no de sebaj - gondolta, s kihúzta az asztalfiókot, hogy elővegye a kenyeret. Akkor meg az asztal esett le a négy lábáról.
Ekkor már csak egy vágya volt: lefeküdni, kipihenni ezt a különleges napot - de az ágy deszkái is szétestek alatta, ő meg nekigurult a gerendából meg deszkából ácsolt falnak, s úgy rádűlt az egész ház, hogy alig bírt alóla kikecmeregni.

Ilyen formán háza sem volt már. Kiment az erdőbe, hogy ott háljon, de álmában nekidűlt egy hatalmas tölgyfának , s az is olyan iszonyú ropogással zuhant a földre, hogy a favágó halálosan megrémülve ordított fel:
- De hiszen ne is tudjak én többé másképp fát vágni, mint a fényes fejszémmel meg a két karom erejével.

A töpörödött, ráncos anyóka alighanem megszánta, mert az erdőkerülő másnap látta a favágót, amint kinn dolgozott az irtásban, döntötte a fákat, vidáman forgatta a fejszéjét, és fütyörészve rakta ölbe a széthasogatott tuskókat.

JÚNIUS 28.

Zelk Zoltán:
A három nyúl


Egyszer régen, nagyon régen,
zúgó erdő közepében,
három nyulak összegyűltek,
selyemfűre települtek,
ottan se ültek sokáig,
talán csak egy fél óráig,
amikor felkerekedtek,
hogy már végre hazamennek,
egy szarka felettük szállott,
s fölkiáltott: "Mit csináltok?
Mit csináltok, három nyulak?
Úgy ültök ott, mint az urak..."

- Úgy, úgy bizony, mint az urak
felelték a három nyulak.
- Ezután már urak leszünk,
ebédre rókahúst eszünk!
Nem fogjuk az időt lopni,
most indulunk rókafogni!
Csacsi szarka, nem elhitte?
Röpült is már, a hírt vitte,
s buta róka is elhitte.

De hát hogyne hitte volna,
akármilyen ravasz róka,
mert a szarka így kiáltott:
"Egy jegenye fölött szállok,
mikor lenézek a földre,
három nyulak ülnek körbe.
Összebújva tanácskoznak...
Jaj, mekkora nyulak voltak!
Jaj, mekkora fejük, szájuk,
a medve egér hozzájuk!
Hát még miről beszélgettek?
Hogy eztán csak rókát esznek..."

Ennek a fele se móka!
Szedte is lábát a róka.
Futott ki az erdőszélre,
csak mielőbb odaérne!
Hát amint ott futott, szaladt,
szemben vele farkas haladt:
- Szaladj te is, komám farkas,
jaj, mit láttam, ide hallgass!


Az erdő közepén jártam,
most is borsódzik a hátam,
sosem láttam ilyen szörnyet,
ottan ültek három szörnyek!
Három nyúl volt, és akkora,
fél méter is volt egy foga!
Hát még miről beszélgettek?
Hogy eztán csak farkast esznek...

No hiszen egyéb se kellett,
a farkas is futni kezdett,
a rókával versenyt futott,
majdnem az orrára bukott!
Addig futott, amíg szembe
nem jött vele egy nagy medve;
a medve így szólongatta:
"Hova szaladsz, farkas koma?"

- Medve komám, ne is kérdjed,
szaladj, ha kedves az élted!
Erdő közepében jártam,
jaj, mit láttam, jaj, mit láttam!
Három nyulak ottan ültek
éppen ebédre készültek.
Akkora volt foguk, szájuk,
kis egérke vagy hozzájuk!
Hát még miről beszélgettek
Hogy eztán csak medvét esznek!

Egyébre se volt már kedve
szaladni kezdett a medve.
Elöl róka, hátul medve,
közbül a farkas lihegve.
Így szaladtak erdőszélre,
szomszéd erdő közepébe.
Szaporán szedték a lábuk,
szellő se érjen utánuk...

Amíg futottak lihegve,
egy vadász jött velük szembe
Nézi is őket nevetve:
együtt szalad róka, medve...
"No hiszen csak ne nevessél,
vigyázz, nehogy bajba essél!
Szaladj inkább te is erre!"
- kiáltott rája a medve.

"Az erdőben három szörnyek,
puska sem öli meg őket.
Három nyulak, de akkorák,
nem láttál még ilyen csodát!"
Szedte lábát a vadász is;
eldobta a puskáját is.
Ijedtében megfogadta,
most az egyszer érjen haza,
csak ne falják föl a szörnyek,
sohase vadászik többet...

Ezalatt a nyusziházban,
fűszálakból vetett ágyban

három nyuszi aludt szépen,
összebúj
va békességben...

JÚNIUS 27.

Grimm mese:

A KRISTÁLYGOLYÓ


Élt egyszer egy boszorkány, annak volt három fia. Jó testvérek voltak, szerették egymást, jól bántak az anyjukkal is; de az nem bízott bennük, attól tartott, valami rosszat forralnak ellene, meg akarják fosztani a hatalmától. Ezért a legnagyobbikat átváltoztatta sassá, a középsőt meg cethallá. A sasnak egy sziklaormon kellett laknia; néha látni lehetett, amint nagyokat körözve lebeg az égen. A középső, akit cethallá varázsolt, a tenger mélyén élt, időnként fölúszott a felszínre, és egy-egy hatalmas vízsugarat lövellt a magasba.

A harmadik fiú félt, hogy az anyja végül őt is valamilyen állattá varázsolja, medvévé vagy farkassá talán, azért egy szép napon titokban elment a háztól.

Hallott már róla nemegyszer, hogy az aranynap kastélyában egy elátkozott királylány várja a szabadulását, de aki megpróbálja kiváltani, az az életét teszi kockára. Huszonhárom ifjú már odaveszett. Még egy huszonnegyedik próbát tehet, de utána többé senki. Ha az is kudarcot vall, a királylányon örökre rajta marad az átok.

A fiú nem ismert félelmet.

- Nincs énnekem most már sem apám, sem anyám - mondta -, mit veszthetek ezen a világon?

Azzal útnak indult, hogy megkeresse az aranynap kastélyát.

Jó ideje járt már a világban, de csak nem akadt rá. Vándorútján egyszer betévedt egy rengeteg erdőbe, és sehogyan sem talált kiutat belőle. Ahogy ott tévelygett, egyszer csak megpillantott a távolban két óriást: nagyban veszekedtek, ráncigálták, taszigálták egymást.

- Nem szégyellitek magatokat?! - szólt rájuk mérgesen, amint a közelükbe ért. - Ilyen nagy golyhók, és úgy huzakodnak, mint a vásott kölykök!

Egy kalapért tusakszunk - felelték az óriások -, nem tudjuk eldönteni, melyikünké legyen, egyforma erősek vagyunk, egyikünk sem bírja legyőzni a másikat. Ti, kis emberek, okosabbak vagytok nálunk, azért Rád bízzuk, te tégy köztünk igazságot.

- Képesek vagytok veszekedni egy ócska kalapon? - kérdezte csodálkozva fiú.

- Ezt csak azért mondod, mert nem tudod, miféle jószág ez! - felelték neki. - Tudd meg, hogy ez csodakalap: aki a fejére teszi, oda kívánkozhatik ahova éppen kedve tartja, s azon nyomban ott is terem.

- Nem bánom, elvállalom a bíráskodást - mondta a fiú. - Adjátok ide azt az ócskaságot; én valamicskét odébb megyek, aztán ha füttyentek, fussatok versenyt hozzám. Aki előbb odaér, azé lesz a kalap.

Az óriásoknak tetszett a dolog, a fiú meg föltette a kalapot, és elindult. Közben azonban egyre csak a királylányon járt az esze. Megfeledkezett az óriásokról, csak ment, ment, és egyre beljebb került a vadonba. Aztán egyszer csak nagyot sóhajtott, mert olyan nehéz volt a szíve, mintha ólmot vinne a mellében, s azt mondta:

- Bárcsak az aranynap kastélyában lehetnék!

Abban a szempillantásban egy nagy hegy tetején találta magát, s ott tündöklött előtte az aranynap kastélyának a kapuja.

A fiú benyitott, átvágott az udvaron, fölsietett a lépcsőn, belépett a palotába, és ment a fényes aranytermeken át, míg csak az utolsó szobában rá nem talált a királylányra.

De hogy megijedt tőle, amikor meglátta! Hogyne ijedt volna meg, hiszen azt hallotta, nincs nála szebb lány a világon; s most mit látott? Egy hamuszürke arcú, ráncos bőrű, zavaros szemű, kócos csúfságot.

- Te volnál az a világhíres, világszép királylány? - kiáltotta.

- Ez, amit látsz, nem az igazi alakom - felelte a királylány -, de emberfia csak ebben a rút formában láthat. Hanem ha kíváncsi vagy rá, milyen vagyok valójában, nézz ebbe a tükörbe, ez nem hazudik, megmutatja neked az igazi képemet.

Azzal egy kis tükröt adott a kezébe. Az ifjú belenézett, és még a lélegzete is elállt attól, amit megpillantott benne. Ott ült előtte a világ legeslegszebb lánya, kezét ölébe ejtette, és arcán csorogtak a könnyek.

- Minden veszedelmet vállalok érted, csak mondd meg, hogyan szabadíthatlak meg! - kiáltotta az ifjú.

- Aki megszerzi a kristálygolyót, és fölmutatja a varázslónak, megtöri vele az átkot, és én visszanyerem igazi alakomat - felelte a királylány. - De ki tudná azt a golyót megszerezni?! Sokan megpróbálták már, de mind rajtavesztettek. Te még fiatal vagy, fáj a szívem érted; inkább tégy le a szándékodról, és élj boldogul!

- Nélküled úgysem volna nekem élet az élet! - felelte az ifjú. - Ne is akarj lebeszélni, hiába volna; inkább azt mondd meg, mit kell tennem.

- Tudj meg hát mindent, ha nem bírhatlak jobb belátásra - mondta a királylány. - Annak a hegynek a tövében, amelyiken ez a kastély áll, van egy forrás. Mellette lakik egy vadbölény, azzal meg kell küzdened. Ha sikerül megölnöd, kiszáll belőle egy tüzes madár. A madárban van egy tüzes tojás, annak a tojásnak a sárgája pedig nem más, mint a kristálygolyó. Hanem a madár addig ki nem ejti a tojást, míg rá nem kényszerítik; ha pedig a tojás a földre esik, mindent lángba borít a környéken, s elolvad maga is meg a kristálygolyó is a tűzben. Akkor aztán kárba veszett minden fáradságod.

- Nincs az a fáradság, amit én el nem viselek érted! - szólt az ifjú, és lesietett a hegyről a forráshoz.

A forrás vize lágyan csobogott, s ott feküdt mellette a lombok alatt a bölény, és őrizte. Már messziről meglátta a fiút; fölállt, elbődült, és fújtatva nekirontott. Sokáig küzdöttek, míg végül az ifjú markolatig döfte kardját a szörnyeteg szívébe.

A bölény lehanyatlott. Abban a pillanatban fölrepült belőle a tűzmadár. Vijjogott egyet s el akart szállni, de a fiú idősebbik bátyja, a sas lecsapott rá a fellegekből, a tenger fölé űzte, s ott úgy megtépte a csőrével, hogy a tűzmadár ijedtében elejtette a tojást.

De a tojás nem a tengerbe esett, hanem a tenger partján egy halászkunyhó tetejére. A nádtető nyomban füstölni kezdett, s már-már lángot fogott. Hanem akkor hirtelen hegynyi hullámokat vetett a tenger, habjai átcsaptak a kunyhón, és eloltották a tüzet. A fiú kisebbik bátyja, a cethal úszott oda, az korbácsolta föl a vizet.

Ahogy a tűz kialudt, a fiú szerencsésen megtalálta a tojást. Nem olvadt el; csak egy kicsit felpattogzott, ahogy forró héjára rázúdult a hideg tengervíz. Az ifjú kivette belőle a kristálygolyót, elment vele a varázslóhoz, és felmutatta neki.

- Megtörted a hatalmamat - mondta a varázsló. - Mostantól fogva te vagy az aranynap kastélyának a királya. És tudd meg, hogy ebben a szempillantásban a két bátyád is visszaváltozott emberré.

Az ifjú sietett a királylányhoz. Az már kint várta az aranynap kastélyának tornácán; gyémánthímes aranypalást volt a vállán, gyöngyös koszorú a fején, de sem gyöngy, sem gyémánt, sem arany nem lehetett tündöklőbb a mosolyánál.

S ott nyomban gyűrűt is cseréltek és boldogan éltek míg meg nem haltak.

2009. június 26., péntek

JÚNIUS 26.

Szutyejev:
A három kiscica


Három kiscica, egy fekete, egy szürke meg egy fehér
meglátott egy egeret,
és - uccu neki! - utána futottak.
A kisegér beugrott a lisztesládába.
A kiscicák - hopplá! - utána.
A kisegér elszaladt.
A ládából pedig három fehér cica mászott ki.

A három fehér kiscica meglátott az udvaron egy békát,
és - uccu neki! - utána futottak.
A béka beugrott egy ócska kályhacsőbe.
A kiscicák - hopplá! - utána.
A béka szépen tovaugrándozott, és a kályhacsőből
előbukkant három fekete kiscica.

A három fekete kiscica meglátott a tóban egy halacskát,
és - uccu neki! - utána ugrottak.
A halacska elúszott, és a tóból kimászott
három csuromvizes kiscica.
És a három vizes kiscica elindult hazafelé.
Útközben szépen megszáradtak, és olyanok lettek, mint voltak:
egy fekete, egy szürke és egy fehér kiscica.

2009. június 25., csütörtök

JÚNIUS 25.

Mára egy verses mesét ajánlok.
Zelk Zoltán:
Mese a legokosabb nyúlról


Egyszer volt, hol nem volt
egyszerű kis nyuszi volt.
Szarvas és őz jó barátja,
minden madár jó pajtása,
így éldegélt békességben
a kis erdő közepében.

Így éldegélt, amíg egyszer,
meg nem halt a polgármester,
a bölcs farkas, s eltemették,
megsiratták, mert szerették.

Az állatok összegyűltek,
egy tisztásra települtek,
éjjel-nappal tanakodtak.

Róka mondta: Róka legyen!
Szervas mondta: Szarvas legyen
Őz kiáltott: Őzön a sor!

Teli faág, teli bokor,
madár ült minden ághegyen
s kiáltozták: Madár legyen!

Addig-addig tanakodtak,
a végén majd hajba kaptak,
míg egy nyúl szolt: most az egyszer
nyúl legyen a polgármester!
Erre elkezdtek kacagni.
Nem tud mást, csak szaladni
az árnyék is megkergeti
úgy megijed, hideg leli,
ha ág zörren, rögtön szalad,
vagy meglapul a fű alatt.

Most legyen okos az ember,
ki lesz itt a polgármester?
Szól a bagoly az ághegyen:
Az a fontos, hogy okos legyen!
Akár bátor, akár gyáva,
és legyen a kobakjába.

Mind így szóltak: Okos beszéd!
Próbáljuk ki, ki-ki eszét...
Igen ám, de hogy a próbáljuk:
Már is szólt a bagoly rájuk:
Aki becsapja a rókát,
az kiállotta a próbát!

Rajta szarvas, rajta őzek!
Lássuk, ki lesz a legbölcsebb!
Ki tud győzni az észtornán?
Ki tud kifogni a rókán?

Előbb az őz került sorra
Ide figyelj, ravasz róka!
Felhők közt lakik az égen,
sohasem járt erdőn, réten,
mégis ő növeszt fűszálat,
zöldbe borít bokrot ágat....

Nevet csak ezen a róka.
Ez aztán a nehéz próba!
Jobban tudom, mint te magad,
mi volna más, ha nem a nap!

Most a szarvas került sorra.
Én aztán megfoglak róka!
Nincsen lába, mégis szalad,
de mégis egy helyben marad...

Megint csak így szólt a róka:
Ez aztán a nehéz próba!
Jobban tudom, mint te magad,
mi volna más: folyó, patak!

Most a kis nyúl került sorra.
Erre felelj, ha tudsz róka:
ha megfelelsz, most az egyszer
te leszel a polgármester!
Nincsen szárnya, mégis repül
Fákon, bokrokon hegedül
Ha nem repül, nincs sehol,
de mégiscsak van valahol,
nincsen szárnya, nincsen lába,
mégis a világot járja....

Töri fejét a róka,
ennek a fele sem móka,
hiába, no, nincs felelet,
mond meg, nyuszi, hogy mi lehet!

Szól a nyuszi: Figyelj, róka!
Hogy mi lehet? Mi más volna?
Ismeri a nyár s a tél,
mi lehetne más: a szél!

Kis nyúl főzte le a rókát,
ő állotta ki a próbát,
az erdőben akkor egyszer,
nyuszi lett a polgármester.

Egyszer volt, hol nem volt,
egyszerű kis nyuszi volt,
hosszú füle, kurta farka,
semmi furcsa nem volt rajta.

2009. június 24., szerda

JÚNIUS 24.

Az okos Katica
és Mátyás király


Volt abban a régi időben nagy Magyarország sok leánya közt egy igen szép leány, akinek a neve Katica volt. Ez még semmi se lett volna, mert Katicában is annyi volt a szép, mint Mariskában, Erzsikében, meg Panniban. A valami az volt, hogy ez a Katica nevű leányzó nemcsak szép volt, de olyan okos is volt, hogy hetedhét határon túl szaladt a híre az okosságának. Végtére Mátyás királynak is a fülébe jutott az okos Katica híre. Azt mondta a király:

- Nahát, én is szeretnék beszélni evvel a nevezetes Katicával. Hozzátok elébem Budára!

Hát otthon szépen felöltöztették Katicát, feltarisznyálták, elindították Budavára felé, Mátyás király elébe. A király pedig kigondolt három kérdést, amelyekkel majd próbára teszi az okos Katicát.

Mikor aztán eléje állították a piruló leányzót, azt mondta a király:

- No, te Katicája, nyisd ki jól a füledet! Adok neked három kérdést, ha azokra megfelelsz, a király is azt mondja, hogy te vagy a legokosabb leányzó az országban. Először is: Van énnékem a padláson százesztendős kócom, mondd, tudsz-e abból aranyfonalat fonni?

- Hogyne tudnék, nagyságos királyatyám - felelte rögtön Katica -, csak csináltasson az én édesapám százesztendős sövényéből aranyorsót hozzá!

Bólintott a király, hogy ez jól van.

Jött a második kérdés:

- Másodszor ezt kérdem, kedves hugom: van a padláson száz lukas korsóm is. Hát azokat megfoltoznád-é?

- Meg én, királyatyám, meg én, szépen, ha előbb kifordíttatja azt a száz korsót, mert azt a bolond is tudja, hogy színéről nem szoktak foltozni.

Erre még nagyobbat bólintott a király.

- Látom, igen okos vagy, édes lányom. Harmadszor hát ezt kérem tőled: hozzál is, meg nem is, itt is legyen, meg nem is!


- Várjon felséged, hozom ízibe! - ezzel futott Katica kifelé.

Csak kis darabig volt oda, máris jött vissza, s a karjában két szitát tartott egymáson. Amint a király elé lépett, letette szépen a két szitát a márvány padlóra:
- Parancsodra, királyatyám!

Ahogy azután a király meg akarta nézni, mit hozott neki a leány, és felemelte a felső szitát, hopp, elrepült a két szita közül egy hófehér galamb. Volt, nincs!

- Édes gyermekem! - ezt mondta Mátyás király - most már látom, nincs tenálad okosabb Katica kerek e világon.

Szólt a kincstárnoknak, száz aranyat adjanak az okos Katicának, férjhez mehessen, szerencsés asszony lehessen.

2009. június 23., kedd

JÚNIUS 23.

A gomba alatt

A hangyát egyszer utolérte egy nagy eső. Hova bújjék előle, tűnődött.
Egy apró kis gombát látott meg a tisztáson, odaszaladt, és elbújt a gomba kalapja alá. Üldögélt a gomba tövében, várta, hogy elálljon az eső. Ámde az eső egyre jobban zuhogott.
Egy agyonázott pillangó vánszorgott a gombához
- Hangyácska, Hangyácska engedj ide engem is a gomba alá! Úgy eláztam, nem tudok repülni!
- Már hogyan is engedhetnélek - kérdezte a Hangya -, hiszen magam is csak éppen hogy elférek alatta?!
- Sebaj! Kis helyen is elférnek, akik szeretik egymást.
Erre aztán a hangya beeresztette a pillangót a gomba alá. Az eső meg egyre csak zuhogott.
Futva jött Egérke.
- Engedjetek a gomba alá engem is! Patakokban folyik a víz rajtam!
- Ugyan hogyan engedhetnénk ide? Nincs itt már szabad hely.
- Húzzátok magatokat összébb egy kicsit!
Összébb húzták magukat, és beengedték az egérkét a gomba alá. Az eső zuhogott, sehogy sem akarta abbahagyni.
Arra ugrándozott a veréb, és így sírt-rítt:
- Megázott a tollacskám, megfáradt a szárnyacskám! Engedjetek be engem is a gomba alá megszáradni, megpihenni, az eső végét kivárni!
- Nincs már több hely!
- Húzódjatok összébb, nagyon kérlek benneteket!
- Na jól van.
Összébb húzódtak, jutott hely a verébnek is.
Ekkor a nyúl ugrott ki a tisztásra és meglátta a gombát
- Bújtassatok el! - kiáltozta. - Mentsetek meg! Üldöz a róka!
- Sajnálom a nyulat - szólt a Hangya. - Tudjátok mit? Húzódzkodjunk összébb!
Alighogy a nyulat elrejtették, odaért a róka is.
- Nem láttátok a nyulat? - kérdezte.
- Nem láttuk bizony!
Közelebb lopakodott a róka, és szaglászni kezdett.
- Nem itt bújt el?
- Ugyan, hogy bújt volna ide?
Megcsóválta a farkát a róka, és elment.
Közben az eső is elállt, a nap is kisütött. Előbújtak a gomba alól mindahányan, és örvendeztek.
A hangya elgondolkodott, és azt mondta:
- Hát ez hogyan történhetett? Először még nekem is alig volt helyem a gomba alatt, a végén meg mind az öten elfértünk!
- Brehehehe! Brehehehe! - heherészett valaki.
Mindannyian odanéztek, a gomba kalapján a béka ült, és jóízűen nevetett:
- Ó, ti okosok! Hiszen a gomba....
A mondatot abbahagyta, őket pedig otthagyta.
Mindannyian a gombára néztek és nyomban kitalálták, hogyan történhetett az, hogy előbb egynek is alig akadt helye a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértek.

Ti is kitaláltátok már?

2009. június 22., hétfő

JÚNIUS 22.

Tompa Mihály:

A pitypang meséje


A virágok tündére egy napon sorra meglátogatta az alattvalóit, megkérdezte tőlük, nincs-e panaszuk, kérésük, kapnak-e hűvös reggeli harmatot, kedvesen játszadozik-e velük az esti szél, fölkeresik-e őket a pillangók?
A kényes kerti virágok sorra elmondták panaszaikat. A rózsa arra kérte a tündért, intézze úgy, hogy a viola illata ne legyen olyan fűszeres - mert irigy volt ez a kerti rózsa. Irigyelte a viola édes illatát. Azt szerette volna, hogy az emberek csak az ő illatában gyönyörködjenek.
A virágok tündére jószívű volt, amint az egy tündérhez illik. Megszidta hát az irigy rózsát, és megsimogatta a hallgatag, csöndes violát. A százszorszép arra kérte a tündért, növesszen neki töviseket, hogy az emberek nehezebben tudják leszakítani. A liliom élesebb kardokat kért. Az estike meg azt szerette volna, ha ő nem este, hanem reggelenkénk nyílna, illatozna.
A tündér zokon vette a virágokhoz csöppet sem illő sok kérést meg panaszt. Rosszkedvűen ment el a kertből. Elhatározta, hogy egyhamar nem látogatja meg ismét az elkényeztetett virágokat. Lehorgasztott fejjel ballagott hazafelé az erdőben.
Így történt, hogy meglátta az út szélén a porban virító pitypangot.
Megállt előtte:
- Mondd, kedves pitypang nincs valami kérésed, parancsod?
A pitypang csak ingatta sárga fejét, hogy nem, nincs sem kérése, sem panasza.
- Nem kívánsz magadnak jó illatot? Esetleg tüskéket, hogy ne tudjanak leszakítani a gyerekek?
Nem, a pitypang nem kívánt semmit, de mikor a tündér továbbment, felsóhajtott. Meghallotta a tündér a pitypang sóhaját, visszafordult:
- Talán mégis szeretnél kérni valamit, pitypang?
- Hiába minden, tündér, az én bánatomon te sem tudsz segíteni - mondta a pitypang. - Messze földről kerültem ide, ebbe az országba. Meggyökereztem itt. Tudom, hogy soha többet nem láthatom a hazámat. De ha eszembe jut a régi táj, mindig nagyon szomorú vagyok. Csak legalább a gyermekeim elmehetnének..., de hát azoknak sincs szárnyuk.
Gondolkozott egy kicsit a tündér. Mert csodatevő, nagy hatalma volt, úgy intézte, hogy a pitypang bolyhos fiacskái, leánykái - a termésbóbiták - ezentúl apró szárnyakkal szülessenek. A bóbiták apró szárnyába belekap a szél, repíti őket hegyen - völgyön át. Messzi földre elkerülnek, s ha jó szél fúj, a pitypang egyik - másik fia, lánya visszaröpülhet a régi, elhagyott hazába is.


JÚNIUS 21.

Luci cica mindent tudni akar

Luci egy pihe-puha, égszínkék pulóveren aludt. Kinyitja egyik szemét, majd a másikat.... dorombol, akár egy kis motor, és azon gondolkodik, hogy nekilát a mosakodásnak. De olyan puha a fonal, hogy nyomban újra elalszik és csodálatosat álmodik!
- Vau, vau! - Ez Pepe, a hosszú fülű kiskutya, Luci jó barátja. Luci máris megfeledkezik a mosakodásról, szalad Pepéhez a kertbe. A kutyus felháborodva nézi:
- Luci, te még csak meg sem fésülködtél!
- Ez azért még is igazságtalanság! Ti kutyák azt hiszitek, nektek mindent szabad. Fürdetnek, fésülnek, nyírnak benneteket.... nekünk meg mindent magunknak kell csinálnunk!
Őszintén szólva, Luci egyáltalán nem szeretne kutya lenni. Olyan idétlen dolog volna csontot rágni, vagy a farkát csóválni... Akkor már jobb a mosakodás: egy mancsmozdulat a fül mögé, egy kis nyalogatás itt-ott: már tiszta is! Pepe álmélkodva figyeli!

Ma reggel borús az idő...
- Gyere, Luci, kihasználjuk az időt, és felhősdit fogunk játszani.
Együtt szaladnak a kertbe és letelepszenek a mohalepte kőpárkányra. Nézik, amint elúsznak a felhők...
- Az ott mire hasonlít Luci?
- Egy felhőre - feleli figyelmetlenül a cica.
Pepe nem haragszik meg, inkább egy másik, kerek felhőre mutat.
- Szerintem az olyan, mint egy kandúr, ahogy felpúpozza a hátát!
Most már Luci is érti...
- Vagy mint egy gombolyag szürke fonal - teszi hozzá boldogan.
A következő felhő hosszú, nagyon hosszú...
- Ez - mondja Luci -,ez egy velőscsont... vagy inkább egy nyújtott kutya! - Luci így nevezi a szomszédban lakó tacskót.
Pepe pukkadozik a nevetéstől, s egyre gyorsabban dobol a farkával! Hirtelen azonban eszébe jut a csodálatos újság, amit az utcán sétálgatva hallott:
- Beszélgettünk egy kicsit az öreg Medorral meg a barátjával, Zuzuval. Medor azt mesélte, hogy vannak kutyaiskolák! Mindenféle érdekességet lehet ott tanulni, lehet belőlünk házőrző, vadászkutya, sőt még tudós is! Zuzu pedig azt mondta, hogy egyszer a cirkuszban látott egy szép kutyalányt, aki csodálatosan keringőzött, és kis tüllszoknya volt rajta...
Luci nem hisz a fülének! Kutyaiskola!
- Mondd csak Pepe, ugye azért nem hagysz itt engem, és nem mész el abba az iskolába?
- Persze hogy nem - nyugtatja meg Pepe - sokkal szívesebben játszom veled!
- És vannak cicaiskolák is? - érdeklődik kíváncsian Luci. Máris elképzeli, ahogy nagy szemüveggel az orrán tudós könyveket olvasgat.
- Nem tudom Luci, arról nem beszéltek.

Mára vége a felhős játéknak...
A két kis barát a dáliaágyás mentén sétálgat.
- Milyen szépek! - kiált fel Luci. - Sokáig élnek a dáliák? - Az almafa meghallotta a kérdést, és nyugtatja a cicát:
- Hosszú hetekig szépek maradnak.
- Köszönöm! - kiáltja neki Luci.
Az aranyhalak kis tavát tavirózsák borítják. Egy nagy zöld levélen üldögél Békamama. A rózsaszín virágok meg sem rezzennek, olyanok, mintha porcelánból lennének. Hirtelen azonban két levél között feltűnik egy aranyhal, aztán még egy, majd egy harmadik...
- Szia, szia, szia! - Pepének és Lucinak sok barátja van.
A vén tölgyhöz vezető úton találkoznak Szúrósháttal, a sünivel. Nagyon fáradtnak látszik.
- Rengeteget dolgozom. Már majdnem készen a téli házam. Jön az ősz...
- Mi az az ősz? - kérdezi Luci.
Szúróshát elneveti magát.
- Ó, az ősz sok mindent jelent... borult idő, esik az eső, a fák levelei megpirosodnak, sárgulnak, aztán lehullanak... De majd a vén tölgy elmagyarázza nektek... Mi, sünik, amint hidegre fordul az idő, elálmosodunk. Hónapokon át olyan mélyen alszunk, hogy azt sem tudjuk, mi történik körülöttünk!
Pepe és Luci döbbenten néznek egymásra. Hónapokig nem játszani, nem enni, nem találkozni senkivel!
- És neked ez jó? - kérdezi udvariasan Luci.
- Nagyon. Igazán praktikus - feleli Szúróshát. - Frissen, kipihenten ébredünk, amikor eljön a tavasz. Csak egyet sajnálok, hogy sosem látom a havat... azt mondják, nagyon szép!
Azzal Szúróshát otthagyja őket, hívja a munkája.
A vén tölgy barátságosan fogadja Pepét és Lucit:
- Örülök, hogy eljöttetek! Egyre hűvösebbre fordul az idő, nem fogtok mostanában túl gyakran erre járni.
- Szúróshát, a süni azt mondta, hogy egyfolytában aludni fog, neked meg pirosak lesznek a leveleid, aztán meg lehullanak - számol be Luci.
- Na azért nem megy olyan gyorsan, Luci, de a süninek igaza van.
Egy nagy vízcsepp hullik Luci rózsaszín orrára... aztán egy másik a fülére.
- Gyertek ide, egészen közel hozzám, a leveleim megvédenek benneteket az esőtől - mondja a vén tölgy. - Látjátok, elromlik az idő. Azt hiszem, holnapra köd is lesz...
- Mi az a köd? - érdeklődik Luci. Ő aztán tényleg mindent tudni akart!
- A köd? Az olyan, mint a felhő, csak a földön van. Néha könnyű, mint egy szürke fátyol, ami fennakadt a fákon, néha viszont egészen sűrű, mint egy igazi fal. Nem is lehet látni rajta!
Luci nem hisz a fülének:
- Tényleg semmit se látni? Se a házakat, de a fákat, se Pepét?
- Tényleg semmit. Még egymásnak is ütközhetünk... Jobb ha otthon marad az ember, amikor köd van vagy vihar tombol!
- Mi az a vihar? - kérgezi fáradhatatlanul Luci.
- Villámok, fénycikcakkok szántják az eget, és nagy égzengés kíséri őket... Hamar elszáll a dühe, nem kell félni!
- Látod, Pepe, mennyi mindent meg fogunk ismerni! Majd a kertész pajtájában játszunk, a virágcserepek között.
- És hallgathatjátok az eső dobolását a tetőn meg az ablakon - teszi hozzá a vén tölgy.
Elállt az eső, ideje hazamenni.
- Ha tudtok, majd látogassatok meg megint - mondja kicsit szomorúan a vén tölgy - Mesélek majd a hóról is!
- Mi az a hó? - kérdezi Luci, bár tudja Pepe nem fog válaszolni.
Még egy felfedeznivaló! Micsoda szerencse! - gondolja Pepe és Luci.
- Milyen vidám az élet!

JÚNIUS 20.

A macska meg az egér

(Magyar népmese)

Az egereknek lenne a legjobb dolguk a világon, ha macskák nem volnának. De mivel vannak macskák, ezért az egereknek nincs nyugtuk sem éjjel, sem nappal…

Egy incifinci kisegérről szól a mesém. Vígan futkározott a konyha padlóján, finom ennivalót keresett. Erre, hopp, elébe toppant egy nagy cirmos cica! Szörnyen megrettent az egér! Azt sem tudta szegény feje, hova szaladjon, merre meneküljön! Nem volt ott még akkora lyuk sem, mint amibe egy hangya belefért volna. Csupán egy vizeskorsót látott a közelben, ami az oldalán feküdt. Az egerecske nagy hirtelen beleugrott a korsóba, a macska meg odaállt a korsó mellé.

A macska úgy okoskodott, hogy addig vár, amíg az egér meg nem éhezik. És ha az éhség kihajtja, akkor majd nyakon csípi. Reszketett odabent az egér, mint a nyárfalevél. Közben meg reménykedett, hogy hátha elunja a macska a várakozást. Azt viszont nem lehetett eltántorítani a szándékától, türelmesen ült a korsó előtt. Nyalogatta a száját, csattogtatta a fogait. Sőt, még incselkedett is az egérkével:

- Gyere csak ki, gyere! Lesz akkor haddelhadd!

Huh! Szegény egerecske, amikor látta a cica száját, még a hideg is kirázta…

Mikor valamelyest magához tért, óvatosan kiszólt a macskának:

- Ó, drága jó cica asszonyság! Kérem, ne bántson! Hiszen annyi egér van rajtam kívül… Van azok között nagyobb is, kövérebb is. Miért pont engem akar megvacsorázni? Valakitől azt hallottam, hogy ön milyen jóságos, milyen aranyszívű… Ugye, igazat mondott, aki ezt állította önről?

Nagyot nézett a macska, majd így felelt:

- Csupa valóság, amiről beszélsz, szép öcsém. Nincs az egész világon több olyan jóságos, több olyan kegyelmes, több olyan aranyszívű macska, mint csekélységem. De barátocskám: jósággal, kegyelmességgel, aranyszívűséggel nem lakom ám jól, ezért kell hogy megegyelek – azzal felemelte a mancsát, hogy nekilódítsa a falnak a korsót.

Gondolta, ha összetörik, a cserepek közül majd kihalászhatja a kisegeret.

Abban a minutában ott termett a gazda kedvenc kutyája. Rávakkantott a macskára, az meg felugrott a kredenc tetejére, és onnét fújt a kutya felé. A kisegér kihasználta az alkalmat, fürgén besurrant a szemközti falon lévő lyukba. Így menekült meg a szívtelen macskától.

Ha az egér farkincája hosszabb lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.

2009. június 19., péntek

JÚNIUS 19.

A BÖLCS PÁSZTORFIÚ

Volt egyszer egy pásztorfiú, az minden kérdésre olyan okosan meg tudott felelni, hogy messze földön híre járt a bölcsességének.
Fülébe jutott a dolog a királynak is, de az egy szót sem hitt az egészből.
- Ostoba mendemonda, semmi más - jelentette ki, valahányszor a pásztorfiú bölcsességét emlegették előtte.
Hanem az udvarbéliek addig unszolták, míg a végén engedett a kérésüknek, és maga elé hívatta a fiút.
- Három kérdést adok fel neked - mondta. - Ha mind a háromra megfelelsz, fiammá fogadlak, s itt fogsz lakni nálam a palotában. De ha csak egyszer is elvéted a feleletet, mehetsz vissza a birkáidhoz!
- Uram királyom, állom a próbát - felelte a fiú.
Nagy csend lett a trónteremben, meg lehetett hallani még a légy szárnyának a zizegését is. Akkor a király föltette az első kérdést:
- Mondd meg nékem, hány csepp víz van a tengerben!
- Uram királyom - felelte a fiú -, csak arra kérlek, állítsd meg a világ valamennyi folyóját, ne hordjanak több vizet a tengerbe, amíg meg nem számolom, hány csepp van benne.
- Rendben van - mondta a király -, erre jól megfeleltél. Lássuk, megfelelsz-e a második kérdésemre is. Meg tudod-e mondani, hány csillag van az égen?
- Uram királyom, megmondom, csak előbb adass egy ív papirost. Hozták a király tollnokai máris a papirost. Kuncogva nyújtották át a fiúnak, azt hitték, azon akarja kiszámolni, hány csillag van az égen. A fiú azonban semmit nem számolt, hanem fogta a papirost, és telerajzolta parányi fekete pontokkal.
Annyi pontot pötyögtetett rá, hogy aki látta, nyomban káprázni kezdett tőle a szeme.
Mikor elkészült a rajzolással, átnyújtotta a papírlapot a királynak.
- Annyi csillag van az égen, ahány pont a papíron, csak össze kell számolni.
Most aztán megnyúlt ám a tollnokok képe is; megijedtek, hogy a király még utóbb velük számláltatja meg a pontocskákat.
A királynak pedig egyre jobban megtetszett a talpraesett pásztorfiú. Már egészen kedvtelve nézegette, mikor föladta a harmadik kérdést:
- Még csak azt mondd meg, fiam, hány percből áll az örökkévalóság. A fiú egy kicsit gondolkodott, aztán így felelt:
- Messze Pomerániában emelkedik a híres Gyémánt-hegy, akkora, hogy belefárad az ember, mire körüljárja. Arra a hegyre minden századik esztendőben leszáll egy parányi madárka, és hozzáfeni a csőrét. Mikorra az egész hegy elkopik ettől, akkorra telik le az első másodperc az örökkévalóságból.
- Jól van - mondta a király -, megálltad a próbát, egy bölcs sem felelhetett volna különbül. Mától fogva itt lesz a lakásod a palotámban, és ezennel ország-világ előtt fiammá fogadlak.

2009. június 18., csütörtök

JÚNIUS 18.

Arany László:

A szomorú királykisasszony



Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt egy gyönyörűséges szép leánya, aki soha el nem mosolyodott, mindig szomorú volt, senki se tudta megnevettetni. A király nagyon szomorkodott azon, hogy az ő gyönyörű szép leánya úgy a búnak adta magát; kihirdette az országban, hogy aki az ő leányát megnevetteti, annak adja feleségül fele királyságával együtt.
Élt abban az időben egy pásztor, annak volt egy kis aranyszőrű báránykája, ennek az a tulajdonsága volt, hogy aki hozzányúlt, úgy odaragadt, mintha csak belőle lett volna kinőve. Egyszer a pásztor kihajtotta legelni, amint legelteti, arra megy egy eladó leány; megsimogatta a bárányt, mindjárt odaragadt. Elkezdi a pásztor:
– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány.
Hajtotta tovább a báránykát, arra ment egy pap, ráütött a botjával a lányra.
– Ej, te nagy bolond, mit töltöd itt az időt?

Mindjárt odaragadt. Megint elkezdte a pásztor:
– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány, nagy lyány hátán pálca, pálca végén a pap.
Azután arra ment egy asszony egy sütőlapáttal a kezében. Ráütött a sütőlapáttal a pap farára.
– Ugyan, tiszteletes uram, minek bántja azt a szegény leányt!
Ez is odaragadt; megint elkezdte a pásztor:
– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány, nagy lyány hátán pálca, pálca végén a pap, pap farán a lapát, lapát végén asszony.
Jött arra megint egy katona, vezetett arra egy paripát; megfogta az asszony karját csintalanságból, mindjárt odaragadt. Megint elkezdte a pásztor:
– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány, nagy lyány hátán a pálca, pálca végén a pap, pap farán lapát, lapát végén asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár, kantárszáron paripa.
Megint jött egy takács egy csomó vászonnal, rávágott a paripa farára.
– Ejnye, be szép paripa ez!

Azzal ez is odaragadt. Elkezdte a pásztor:
– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány, nagy lyány hátán a pálca, pálca végén a pap, pap farán lapát, lapát végén asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár, kantárszáron paripa, paripa farán vászon, vászon végén takács.
Megint jött egy varga, hozott egy csomó kaptát, rávágott a takácsra.
– Mit bámul itt, komámuram?
Ez is odaragadt. Csak elkezdte a pásztor:
– Hőj elő, hőj elő, édes aranyszőrű báránykám, szőröd szálán a nagy lyány, nagy lyány hátán pálca, pálca végén a pap, pap farán lapát, lapát végén asszony, asszony karján katona, katona kezében kantárszár, kantárszáron paripa, paripa farán vászon, vászon végén takács, takács hátán kapta, kapta végén varga.
Amint így terelgette őket előre, arra ment a király a szomorú lányával. A királykisasszony, amint azt a furcsaságot meglátta, olyan jóízűt nevetett, hogy majd eldűlt bele.
A király is, amint meglátta, magához hívatta a pásztort, neki adta fele királyságát meg a szép leányát; megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak még ma is élnek, ha meg nem haltak.

2009. június 17., szerda

JÚNIUS 17.

Mese a tündér feleségről


Székelyföldön van egy kerek hegy, a kerek hegy tetején bozótos fűvel, iszalaggal borított ingovány, alatta mélységes tó. A tó vize csak itt-ott csillan ki a bozót alól. Valamikor réges-régen az a szóbeszéd járta, hogy ahol a bozótos fű meg az ingovány szövevénye alól kilátszik a tó vize, ott éjszakánként meg-megjelenik egy szépséges tündér, a tó fenéken lakó zöld szakállú Ung király egyik aranyhajú lánya. A környező tanyákból éjszakánként odajártak a legények tündért látni, s ha valamelyikük megpillantotta Ung király aranyhajú lányát, a szíve örökre a tündérnél maradt.

Egy holdvilágos éjszakán egy szegény pásztorfiú is – János volt a neve – elment tündért látni. Meg is látta az aranyhajú lányt, bele is szeretett nyomban. Szép szóval kérlelte, szálljon ki a vízből, legyen az ő édes-kedves felesége.

- Nem hagyom el a víz alatti palotámat – mondta a tündérlány. – Ha igazán szeretsz engem, gyere velem az én birodalmamba; kristálypalota az én otthonom, csigahéj a zsindelye, klárissal van körülszegezve a kertem, s reggelenként énekelnek a virágaim. Gyere velem János!

A pásztorlegény már-már hallgatott volna a tündér szavára, de eszébe jutott az édesanyja meg az édesapja: hogyan hagyhatná el mindörökre öreg szüleit? Búsan hazaballagott hát, de azontúl minden éjszaka elment, hogy beszélgessen az aranyhajú tündérrel. Jávorfa furulya lágy hangjával csalogatta a víz színére, és addig-addig beszélgettek, míg Ung király szépséges lánya is megszerette a pásztorfiút, s megmondta neki, hogy szíves örömest kiszállna ő a tóból, szíves örömest lenne hűséges felesége, de Ung király nem engedi, hogy lányai földre lépjenek, földi asszonnyá legyenek, ha csak kezét is megfogná Jánosnak, a mélységes tó fenekére rántanák mindkettőjüket a zöld szakállú vizikirály szolgái.

- Ne félj, édes mátkám! – biztatta János a szomorú tündérlányt. –Majd megmutatom én a zöld szakállú Ung királynak, hogy erősebb vagyok nála!

Másnap este János összekötötte a szarvánál fogva tizenkét bivalyát, a kötél végét meg saját derekára csomózta, úgy ment fel a kerek hegy tetejére. Alighogy belefújt a jávorfa sípjába, menten megjelent a szépséges tündérlány.

- Fogd meg a kezemet, édes mátkám! – mondta neki János. –Fogd meg, és szorítsd jó erősen!

A tündérlány megfogta János kezét, János meg elkiáltotta magát:

- Hajhó, hajsz, derék bivalyaim!

Húzták a bivalyok Jánost, János meg a tündérlányt, s mire a zöld szakállú Ung király észbe kapott, addigra az aranyhajú már János karjába simult.

Hazavitte szép mátkáját a pásztorlegény, az egész falu megbámulta az aranyhajú lányt.

Hamarosan megtartották a lakodalmat, és János meg az aranyhajú olyan boldogan éltek, mint páros gerlék az erdőben.

Székelyföldön úgy mesélik, hogy azóta se látott tündért senki emberfia – a zöld szakállú Ung király alighanem megtiltotta lányainak, hogy holdvilágos éjszakán a víz színére szállva hallgassák a jávorfa furulya szavát
Sziasztok!
Ezt a blogot azért hoztam létre, hogy a most 5 hónapos kisfiamnak összegyűjtsem a meséket, és mire akkora lesz, hogy már leköti őt a mese, addigra már egész kis gyűjtemény legyen a szebbnél szebb válogatott mesékből. Mivel minden napra lesz egy külön mese, ezért keresgélnem sem kell majd újabb mesék után. És remélem a többi anyukának is tudok ezzel segíteni és ők is élvezettel fogják olvasni a meséket a csemetéiknek.