JÚNIUS 17.

Mese a tündér feleségről

Székelyföldön van egy kerek hegy, a kerek hegy tetején bozótos fűvel, iszalaggal borított ingovány, alatta mélységes tó. A tó vize csak itt-ott csillan ki a bozót alól. Valamikor réges-régen az a szóbeszéd járta, hogy ahol a bozótos fű meg az ingovány szövevénye alól kilátszik a tó vize, ott éjszakánként meg-megjelenik egy szépséges tündér, a tó fenéken lakó zöld szakállú Ung király egyik aranyhajú lánya. A környező tanyákból éjszakánként odajártak a legények tündért látni, s ha valamelyikük megpillantotta Ung király aranyhajú lányát, a szíve örökre a tündérnél maradt.

Egy holdvilágos éjszakán egy szegény pásztorfiú is – János volt a neve – elment tündért látni. Meg is látta az aranyhajú lányt, bele is szeretett nyomban. Szép szóval kérlelte, szálljon ki a vízből, legyen az ő édes-kedves felesége.

- Nem hagyom el a víz alatti palotámat – mondta a tündérlány. – Ha igazán szeretsz engem, gyere velem az én birodalmamba; kristálypalota az én otthonom, csigahéj a zsindelye, klárissal van körülszegezve a kertem, s reggelenként énekelnek a virágaim. Gyere velem János!

A pásztorlegény már-már hallgatott volna a tündér szavára, de eszébe jutott az édesanyja meg az édesapja: hogyan hagyhatná el mindörökre öreg szüleit? Búsan hazaballagott hát, de azontúl minden éjszaka elment, hogy beszélgessen az aranyhajú tündérrel. Jávorfa furulya lágy hangjával csalogatta a víz színére, és addig-addig beszélgettek, míg Ung király szépséges lánya is megszerette a pásztorfiút, s megmondta neki, hogy szíves örömest kiszállna ő a tóból, szíves örömest lenne hűséges felesége, de Ung király nem engedi, hogy lányai földre lépjenek, földi asszonnyá legyenek, ha csak kezét is megfogná Jánosnak, a mélységes tó fenekére rántanák mindkettőjüket a zöld szakállú vizikirály szolgái.

- Ne félj, édes mátkám! – biztatta János a szomorú tündérlányt. –Majd megmutatom én a zöld szakállú Ung királynak, hogy erősebb vagyok nála!

Másnap este János összekötötte a szarvánál fogva tizenkét bivalyát, a kötél végét meg saját derekára csomózta, úgy ment fel a kerek hegy tetejére. Alighogy belefújt a jávorfa sípjába, menten megjelent a szépséges tündérlány.

- Fogd meg a kezemet, édes mátkám! – mondta neki János. –Fogd meg, és szorítsd jó erősen!

A tündérlány megfogta János kezét, János meg elkiáltotta magát:

- Hajhó, hajsz, derék bivalyaim!

Húzták a bivalyok Jánost, János meg a tündérlányt, s mire a zöld szakállú Ung király észbe kapott, addigra az aranyhajú már János karjába simult.

Hazavitte szép mátkáját a pásztorlegény, az egész falu megbámulta az aranyhajú lányt.

Hamarosan megtartották a lakodalmat, és János meg az aranyhajú olyan boldogan éltek, mint páros gerlék az erdőben.

Székelyföldön úgy mesélik, hogy azóta se látott tündért senki emberfia – a zöld szakállú Ung király alighanem megtiltotta lányainak, hogy holdvilágos éjszakán a víz színére szállva hallgassák a jávorfa furulya szavát